Cinkostársak (Kristóf)

Tisztában voltam vele, hogy suli előtti napon nem célszerű hajnalig nyomni a játékot, de nem tudtam otthagyni. Plusz, az időérzékemet teljes mértékben elvesztettem. Éjfélkor pillantottam az órára, majd úgy döntöttem, kimegyek a konyhába inni, aztán elmegyek aludni. Kibotorkáltam a szobámból, arra számítva, egyedül leszek az egész földszinten. Meglepetésemre, a mosogató feletti lámpa égett és egy árnyékos alak támaszkodott a pultnak.

– Szia – üdvözöltem éjjeli társamat, mielőtt beleptem. Vivi volt a konyhában. Zöld szemeivel megint rám nézett, én pedig megint úgy éreztem magam, hogy végem van. Már egy hete itt volt, de minden áldott alkalommal megbabonázott.

– Ó, szia. Csaptam valami zajt? – kérdezte riadtan, mire azonnal megráztam a fejem. Aztán rájöttem, hogy ez a félhomályban nem is biztos, hogy látszik, szóval megerősítettem szavakkal is.

– Nem, dehogyis. Játszottam, de megszomjaztam. – Kinyitottam a hűtőt és kivettem belőle egy üveg vizet. – Kérsz valamit?

– Nem, köszi. Már van langyos tejem - emelte fel a kezében a bögrét.

Becsuktam az ajtót, majd megálltam Vivivel szemben. Kibontottam a vizet, de csak szórakoztam a kupakkal. Tipikus kínos csend állt be, amikor senki nem tudja, mit mondjon a másiknak.

– Te hogyhogy nem alszol? – kérdeztem hirtelen.

– Hát, tudod… a húgomnak nagyon hiányzom. Nehezen jönnek ki anyával – szomorúan lehajtotta a fejét, mintha szégyellené.

– Biztos hamar kibékülnek.

– Á, nem vesztek össze. Csak… Anya sokszor kontrollálni akar minket, de Rebeka nem olyan mint én. Ő visszaszól. Anya pedig sokszor megbünteti, többször, mint engem büntetett.

– Oh – csak ennyit tudtam kinyögni. Nem is sejtettem, hogy Vivinek ilyen nehéz családi háttere van. – Akkor ezért költöztél ide, ki akartál szabadulni. – Csendben bólintott, aztán pár perc kínos csend következett. Vivi kiitta az utolsó korty tejet a bögréből, aztán berakta azt a mosogatógépbe a többi edényhez. Anya majd reggel elindítja, addig azt pakolunk bele, amit csak szeretnénk.

– Tudod – törte meg most ő a csendet kettőnk között – örülök, hogy ideköltöztem. Még csak egy hete vagyok itt, de máris sokkal szabadabbnak érzem magam.

– Hát, látod, mi mindenre nem jó ez a hely? – Elmosolyodott. – Bár, holnaptól nem fogod ennyire szabadnak érezni magad. Kezdődik a suli.

– Á, ne is mondd. Attól is teljesen kivagyok. Harminc teljesen új embert kell megismernem! – sóhatott idegesen, amit meg tudtam érteni. Nyilván sokkal nehezebb beilleszkedni egy olyan osztályba, ahol már mindenki ismer mindenkit.

– Már tudod, melyik osztályba kerülsz? – kérdeztem kíváncsiságból. Igazából, még abban sem voltam biztos, hogy egyidősek vagyunk-e. Megvolt a lehetőség, hogy egyel idősebb. Egyedül azt tudtam, hogy ugyanabba a gimibe jön, ahova Lili meg én.

– Elvileg… – végigpörgetett néhány emailt a telefonján, mire megtalálta, amit keresett. – Surány Szabina osztályába, a 10.C-be.

– Nem mondod! – lepődtem meg teljesen. – Akkor osztálytársak leszünk. Plusz Lili. Meg van egy haverunk, Simon, őt is bírni fogod szerintem, jó arc.

– Akkor már csak 28 embert kell megismerni. Még mindig nem kevés, de legalább lesznek ismerőseim.

Hirtelen felgyulladt a villany a konyhában, a boltív alatt pedig anya állt, köntösben. És meglehetősen morcosan nézett ránk. Bajba kerültünk.

– Édes fiam, tudod te, hány óra van? – rivallt rám, Viviről viszont tudomást sem vett. – Holnap iskola van és nem szeretnék könyörögni, hogy mozdulj meg reggel!

– De anya… – próbálkoztam közbeszólni, de anya feltartotta a mutatóujját, jelezve, eszembe se jusson megszólalni.

– Semmi 'de anya'! Mars az ágyba, egy-kettő! – mutatott a szobám felé. Nem mertem ellent mondani, jobbnak láttam engedelmeskedni. Még intettem egyet Vivinek, majd elvonultam a szobámba és bedőltem az ágyba.