Egy ragyogó kezdet (Kristóf)

Egy év telt el azóta, hogy Lili beköltözött hozzánk és együtt elkezdtük a gimit. Ő volt az egyetlen biztos pont a házban. Még akkor is maradt, amikor a szülei is felköltöztek Budapestre, mert az anyukája új pozíciót kapott a cégénél.

De megint eljött az augusztus vége, ami azt jelenti, jönnek az újak. Szokásosan én kaptam meg az ajtónyitogató szerepét és nyithattam ki minden alkalommal az ajtót, amíg Lili segített anyának rendbe tenni a szobákat.

Amikor kinyitottam az ajtót, először egy mogorva, nem túl szimpatikus nővel találtam szemben magam. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. De aztán megláttam egy fiatal lányt is mögötte, aki velem egykorú lehetett. Vörös haja az arcába lógott, miközben valakivel üzengetett a telefonján.

– Vivien! Tedd már el azt a vackot! – förmedt rá az idősebb hölgy, mire a lány engedelmeskedett. Ekkor nézett bele először a szemembe. Gyönyörű, zöld íriszei mintha megbabonáztak volna, az agyam teljesen leblokkolt.

– Öö, üdv nálunk! Jöjjenek csak be – ocsúdtam fel, majd félreálltam az ajtóból, hogy beengedjem őket.

A hölgy az állát jó magasan fenntartva lépett be, mintha már az megalázó lenne neki, hogy be kell tennie a lábát az ajtónkon. Fintorogva körbenézett, úgy tűnt, mint aki nincs megelégedve a látottakkal. Vele ellentétben a lány boldogan vette szemügyre az előszobát, majd bekukucskált a lakásba is. Beljebb vezettem őket a házba.

– Vivien, tényleg itt akarsz te lakni? – kérdezte az anyuka. A lány, akit ezek szerint Viviennek hívtak csak hevesen bólogatott. Nagyon itt akart maradni annak ellenére is, hogy az anyjának nem igazán tetszett a hely. – Vannak ennél sokkal jobb, nagyobb kollégiumok is. De ha Kecskeméten maradtál volna, akkor el se kéne költözni.

– Anya, ezt már megbeszéltük - szólalt meg halkan a lány. – Itt sokkal jobb oktatást kapok, mint otthon és sokkal nagyobb esélyem van bekerülni egy jó egyetemre.

– Ennyi baromságot! – sóhajtott a nő bosszúsan, majd felém fordult. – Te vezeted a helyet? Remélem nem…

– Édesanyámé, én csak segítek neki, ha már én is itt lakom. Mindjárt szólok neki, valamelyik szobában van.

- Jó lenne. - dünnyögte az orra alatt a nő. Már most nem volt túl szimpatikus.

Tudtam, hogy vendégnek nem szólhatok be. Főleg akkor nem, ha az a vendég egy szülő és fizeti a gyereke lakhatását. Ezért csak összeszorítottam a fogamat és megkerestem anyát az egyik szobában.

Éppen az enyém mellettiben csinálták az ágyat.

– Anya, egy új beköltöző és az anyja van itt. Veled akarnak beszélni.

– Ó, máris megyek drágám, köszi. Mondd, hogy egy perc.

Visszamentem és mondtam, hogy egy pár percet várjanak. Hellyel és valami üdítővel kínáltam őket. Az anyuka csak egy pohár vizet fogadott el, a lány viszont, szembeszállva anyjával, kólát kért. Kezdtem sejteni, hogy Vivien miért akart ennyire nagyon eljönni Budapestre Kecskemétről: Az anya-lánya kapcsolat valahogy nagyon nem volt rendben náluk.

– Üdvözlöm, Novák Nikolett vagyok, a diákszálló tulaja. Mindent rendben találtak, aláírhatjuk a papírokat? – érkezett meg anyu a konyhába, ahova bevittem a vendégeinket.

– Üdv, Czinege Zsófia vagyok, ő itt a lányom, Vivien. Lenne néhány kérdésem, mielőtt még véglegesítenénk a döntést. Ha lehet, megnézném, milyen szobát kap a lányom, nem engedhetem akárhol aludni! – Olyan lekezelő volt, hogy legszívesebben helyretettem volna, hogy vegyen vissza egy kicsit, de a pillantásom Vivienre esett. Szegény lány az asztalt bámulta, látszott rajta, hogy borzasztóan kínos neki, ahogy az anyja viselkedik. Leültem mellé a padra.

– Kristóf vagyok – nyújtottam felé a kezemet. Rám nézett, majd a kezemre. Aztán észbe kapott és megrázta.

– Vivi – mondta mosolyogva. A felnőttek felé lesett, akik még mindig beszélgettek. – Bocsi anyukámért. Kicsit…magasak az elvárásai.

– Ugyan, anyukám profin kezel mindenkit. Nem lesz itt gond. Hé, ha gondolod bemutathatlak az egyik lakónknak, Lilinek. Nagyon jó barátom.

Felálltunk az asztaltól, majd miután szóltunk, hova megyünk, elindultunk megkeresni Lilit. A szobájában volt, amit elég szépen belakott már az utóbbi egy évben: a falakról poszterek lógtak, a sarokba behajítva az edzőtáskája, felette pedig az egyik új fellépőruhája lógott. Azért kopogtam az ajtón, de ez inkább csak udvariasság volt, mert meg sem vártam a választ, mielőtt benyitottam volna. Lili a szoba közepén állt, a tükörrel szemben állt, valószínűleg megint valami új koreográfiát gyakorolt, egyelőre még zene nélkül. Mert ha zenével gyakorol, azt általában az egész ház hallja, sajnos egyáltalán nem hangszigeteltek a szobaajtóink.

– Kristóf, jó, hogy jössz! – hátra se pillantott, éppen a táskájában matatott valamit. Közben végig magyarázott, majd végül a kulacsával a kezében megfordult. – Van egy lépés, ami szerintem fura, nézd már meg, hogy kívülről milyen…ó, új lakótárs?

– Ne aggódj, nem harap – mondtam halkan Vivinek, hogy kicsit oldjam az idegességét, de elég hangosan ahhoz, hogy Lili is meghallja.

– Ajj, ne figyelj rá, bolond teljesen – legyintett Lili, majd ragyogó mosollyal az arcán Vivihez fordult. – Egyébként Liliána vagyok, de szólíts nyugodtan Lilinek, ahogy mindenki. Honnan jöttél? Szoktál táncolni?

– Ööö…- szegény Vivi azt sem tudta, mire válaszoljon először.

– Jaj, bocsi, túl sok kérdés, ugye? Hogy hívnak?

– Vivi vagyok és…bocsi, de nem szoktam táncolni. Legalábbis nem olyan szinten, mint te. Maximum a húgommal, ha anya nincs otthon.

– Van egy húgod? Úristen, de jó neked! Én annak is örülnék, ha legalább egy öcsém vagy bátyám lenne, de anyámék úgy döntöttek, elég vagyok én gyereknek.

– Csodálkozol? – szóltam közbe, mire Lili csak megforgatta a szemét, majd nyelvet öltött. – Amikor kicsik voltunk, rendszeresen verekedett. Oviban még a fiúkat is megkergette.

– Beszélsz hülyeségeket! Valami gond van a memóriáddal. Akkor miért nem menekülsz tőlem?

– Engem is kergettél, valami husánggal a kezedben – meséltem nagy beleéléssel óvodai traumámat. Jó, igazából semmi nem volt a kezében, csak szerettem volna egy kicsit szívni a vérét. És kicsit Vivinek imponálni, mert egészen helyes csaj volt. – Egyébként meg, én észrevettem az ebben rejlő lehetőséget, összebarátkoztunk és mindenki félt tőlünk. Plusz, te jöttél fel utánam Budapestre, gyakorlatilag nálunk laksz.

– Nyenyenye – hangzott Lili válasza.

Időközben mind lekuporodtunk a szőnyegre, és élveztük a levegőt, ami végre kicsit megmozdult és bejött a kitárt ablakon. Augusztus végén van a legperzselőbb meleg, alig lehet megmaradni. Meglepő módon Vivi sokkal inkább elengedte magát most, hogy az anyja nem volt a közelében. Sokkal felszabadultabb volt és hatalmas mosoly terült szét az arcán; valószínűleg nagyon jól szórakozott rajtunk, ahogy élcelődtünk egymással.

– Ti sem tősgyökeres Budapestiek vagytok? – kérdezte hirtelen.

– Á, dehogy – ráztam meg a fejem, Lili úgyanígy tett. – Szeged környékéről költöztünk fel. Én már… 5 éve, asszem.

– Én meg csak 1 éve. Gondoltam, feljövök ide gimibe, szüleimmel lezsíroztam a dolgot, aztán beköltöztem. Te honnan jössz?

– Kecskemét. Hogy is mondjam… - kereste a szavakat Vivi. - szerettem volna kicsit kitörni otthonról. Minden értelemben.

Mindketten bólintottunk, hogy értjük. A folyosóról lépéseket hallottunk, majd megjelent anya és a morcos nő. Végeztek a megbeszéléssel, Vivinek már csak szobát kellett választania.