Első benyomás (Vivi)

Furcsa volt, hogy megint új helyen kezdem az évet, új emberekkel kell barátkoznom, miközben tavaly ilyenkor pont ugyanezt tettem. Hiába tudtam, mire számíthatok, mégis görcsben állt a gyomrom.

Még a múlt héten Nikolett-tel – bocsánat Nikivel, aki ragaszkodott hozzá, hogy tegezzem le – elmentünk a suliba elintézni a maradék papírokat, illetve tisztáztuk, hogy vész esetén őt is és édesanyámat is értesíteni kell. Ezután kaptunk egy kártyát, amin egy partnervarroda volt, ahol a suli ünneplői készültek. Oda is elmentünk még aznap, plusz jött velünk Kristóf is, akinek új nadrág kellett, mert a tavalyit kinőtte. Az ünneplőt egy fehér, rövidujjú blúz, fekete szegéllyel és elöl, a nyakrésznél egy kis masnival, egy fekete, térdig érő rakottszoknya és egy kis szürke blézer alkotta. Természetesen mindez nem ingyen volt, elég borsos árat kellett fizetnem érte, bár elvileg anya állta a számláját ennek.

Szeptember 1-jén már reggel fél hatkor kipattantak a szemeim; képtelen voltam visszaaludni. Kénytelen voltam hát felkelni, bepakoltam a táskámba egy füzetet, tollakat, töltőt, egy mini tisztasági csomagot és egy kulacsot. Első napra csak ennyi kellett. Meg persze egy vászontáska a temérdek mennyiségű könyvnek, amit kapunk majd. Ezzel hamar megvoltam, ezért leültem, de nem bírtam nyugton maradni. Az ünneplő már tegnap óta kint lógott, de nem akartam még felvenni, mert féltem, hogy összegyűröm.

Unaloműzésként inkább úgy döntöttem, átmegyek a fürdőbe és letusolok meg kicsit rendberakom magamat. Halkan kinyitottam az ajtómat. A házban teljes csend honolt, még mindenki aludt. A folyosóra csak annyi fény szűrődött be, amit a nappali redőnyei és a konyhaablak engedett. Kellemes félhomály volt.

Nagyjából fél órát szöszmötölhettem bent: letusoltam, hajat vasaltam, fogat mostam, sminkeltem – azaz mindent, amit csak lehetett. Eléggé úgy tűnt, továbbra is én vagyok az egyetlen éber a lakók közül, semmilyen neszt nem hallottam. Ezért is lepődtem meg, amikor kinyitottam a fürdő ajtaját.

Kristóf nézett szembe velem. Valahonnan éppen jött: táska volt a vállán, fülhallgató a fülében. És izzadt volt.

-Hát te? – nyögtem ki a legértelmetlenebb kérdést, ami létezik. Semmi "jó reggelt" vagy "Mi újság, merre jártál?" Gratuláltam magamnak, hogy sikerült a legbunkóbb hangzásúval előrukkolnom.

- Én? Edzeni voltam – válaszolta lazán. Elrakta a füleseit, a táskáját a szobaajtaja elé dobta. – És, te miért nem alszol? Korán van még. – Válaszra nyitottam a számat, de megláttam, hogy Kristóf szeme rendesen végigpásztázott. Realizáltam, hogy csak egy spagettipántos top meg egy rövidnadrág van rajtam, mindkettő elég sokat mutat. Magam elé fontam a karjaimat, gyenge kísérletet téve arra, hogy eltakarjam a dekoltázsomat.

- Nem tudtam aludni. Izgatott vagyok az új gimi miatt, egész éjjel pörgött az agyam. – Igyekeztem úgy folytatni a beszélgetést, mintha nem vettem volna észre az előbbi tekintetét. – Gondoltam, összeszedem magam a nagy roham előtt, amikor mindenki egyszerre akarja használni a fürdőt.

- Okos! – mosolygott rám. – Éhes vagy? Csak mert, ha akarsz, reggelizhetünk együtt?

- Aha, persze. Csak előbb rendesen felöltözöm.

- Jó, én megyek tusolni. Adj negyed órát – mondta, majd bevonult a szobájába. Azt hittem, néhány másodperc múlva újra felbukkan, de nem tette.

Amikor elkészült és én is felvettem egy normális felsőt, szóvá is tettem ezt neki.

- Ja, van egy saját fürdőm odabent. Anyának is van. Nem kell a vendégeinkkel osztozkodni rajta, praktikus.

- Te mázlista! Nekem otthon is meg kell osztanom a húgommal és anyával is. És mindannyian elég sokat időzünk bent.

- Az szívás – mondta, miközben elővett egy serpenyőt. – Rántotta?

- Hú, jó! – lelkesedtem. Elővettem a tojásokat és némi zöldséget is a hűtőből. Meg sem kellett beszélni, kinek mi a feladata: Kristóf csinálta a rántottát, én addig vágtam fel paradicsomot, paprikát, és pirítottam két szelet kenyeret.

A konyhai, kisebb asztalhoz ültünk le enni, közben mindenféléről beszéltünk, ami eszünkbe jutott. Olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást, nem volt kínos csend. Annyira jól elvoltunk, hogy észre sem vettük, mennyire elment az idő. Először Kristóf anyukája, Niki csoszogott ki a konyhába és nem kicsit lepődött meg, hogy két gyereket is lát a konyhában; de nem tette szóvá. A kávéfőző elindítása fontosabbnak bizonyult.

Aztán jött még egy ember, Ákos. Ő végzős volt, és később tudtam meg, hogy ugyanabban a gimiben, ahova Kristófék és most már én is járok. Koromfekete haja és sötétbarna szeme volt, szemüveget hordott. Nem nézett ki rosszul, egész helyes vonásai voltak, de bár ne cigizett volna. Minden alkalommal, ahányszor elment mellettem, dőlt belőle az undorító bagószag. Örültem, hogy csak utánam költözött be, mert ha anyám vele találkozik, nem engedett volna itt lakni. Egyébként volt még egy lakó, Dénes, ő másodéves biológus hallgató volt az ELTE-n, ebből kifolyólag pedig a legidősebb közülünk. Ő volt közülünk a mázlista, mert náluk egy hetetek később kezdődött csak a tanítás.

Miután Lili is felébredt és mindannyian megreggeliztünk, ideje volt felöltözni. Eléggé tetszett magamon az ünneplő, nagyon jól nézett ki. Mivel odakint még mindig baromi meleg volt, a kis blézert nem vettem fel, úgyis csak melegített volna.

A tükör előtt állva igyekeztem összeszedni magamat, mert bevallom, kezdtem izgulni. Főként attól féltem, hogy nem fogadnak majd olyan lelkesen.

-Vivi! Kész vagy? Lassan indulunk – kopogott be Lili az ajtómon, majd meg sem várva a válaszomat, benyitott. – Minden oké?

- Persze – vágtam rá azonnal. – Csak kicsit izgulok, nem tudom, mennyire fogadnak majd be az új osztályban.

- Hozzánk kerülsz, ugye? – bólintottam. – Akkor no para, Kristóffal mi ott leszünk. Meg Simon, de őt majd megismered, jó arc.

- Kristóf mesélt róla, igen.

- De a többiek is cukik amúgy. Kicsit pletykásak ugyan, de nem gonoszak vagy ilyesmi.

- Ez azért megnyugtató, köszi.

- Na jó, viszont kapd magad, mennünk kell, ha el akarjuk érni a buszt – mutatott felém a kezében tartott telefonjával.

Felkaptam a táskámat, majd Lilivel együtt kimentem a többiekhez és együtt indultunk el suliba.