Harmadik fejezet

Szinte szökelltem felfelé a lépcsőkön a másodikra. A kulcsomat keresve könyékig turkáltam a kistáskámban, ám arra egyáltalán nem számítottam, hogy épp amikor megtalálom, kinyílik előttem a lakásunk ajtaja.

- Jackie Karina Marshall! Te hol a jó fenében voltál egészen eddig?! - állt előttem anya csípőre tett kézzel, vállán konyharuhával. Félve pillantottam a kezemben tartott telefonra. Este negyed tízet mutatott. Hoppá.

- Szia anyu! - próbáltam angyalian mosolyogni, miközben beoldalogtam a házba. Igaz, soha nem maradtam még ki hétköznap sokáig, de a házim az kész volt. Már épp elkezdtem volna magyarázkodni, amikor anyám nekiállt veszekedni, hogy hogy képzelem ezt, miért nem szóltam, merre voltam, kivel, satöbbi. Én replikáztam, hogy nem fogok belőle rendszert csinálni, ne aggódjon, már itthon vagyok, házim kész.

Szinte észre sem vettem, hogy a bátyám is előmászott a szobájából, a falnak támaszkodva figyelte a történéseket, egy elégedettnek nevezhető mosollyal az arcán. A dög, ahelyett, hogy védene, hogy Iyannával voltam. Tudta, hogy kamu volt, ezért nem segített.

- Szóval? Merre voltál kislányom? – kérdezte újra anya. Levettem a cipőmet, a kabátomat a fogasra akasztottam, a sálamat letekertem a nyakamról. Nem siettem a válaszadással, tudtam, hogy bármit mondok, nekem végem. Így eldöntöttem, hogy bevallok mindent.

- Én csak... – Vadul zakatolt a szívem; próbáltam úgy helyezkedni, hogy minél hamarabb a szobámba surranhassak, miután ledobom a bombát. Tudtam, hogy baj lesz. – Nem akartok esetleg leülni?

- Hol. Voltál? – kérdezte halkan anya. Oliver is ellökte magát a faltól, anya mögött állt és győzedelmes tekintettel nézett rám. Nyeltem egy hatalmasat, mielőtt válaszoltam volna.

- Randim volt – mondtam ki.

- Tessék? Randi?! És én erről miért nem tudok?! – emelte fel Oliver a hangját. Teljesen kiakadt. Anya egy szót sem szólt, de láttam az arcán, hogy nincs igazán ínyére a dolog. Őszinte leszek, örültem, hogy a családom ismételten nem hazudtolta meg magát, mert éppen erre a reakcióra számítottam.

- Ki engedte meg, hogy randizni menj valami vadidegennel?! – kiabált anya is.

- Jézusom, nyugodjatok már le mindketten! Ez csak egy randi, nem történt semmi más! – Dobbantottam egyet a lábammal, próbálva nyomatékot adni a szavaimnak.

- Kivel randizol? És miért nem mondtad el nekem? Vagy a bátyádnak?

- A neve George és nem kell aggódnotok miatta, tetőtől talpig úriember. Nem nyúl hozzám, semmi illetlent vagy gusztustalant nem mond. Egyszerűen ő is élvezi az én társaságomat, és én is élvezem az övét.

- Hányadikos ez a George? Vagy már egyetemista?

- Nem, nem egyetemista... – A hurok egyre inkább szorult a nyakam körül, két veszedelmes szempár szegeződött rám, válaszokat várva. A sebtapasz-elven alapulva inkább a gyors tájékoztatást választottam; ha már úgyis dühösek, akkor legalább egyben kapom meg a szidást. – De nem is gimis. Kicsit idősebb.

- Jézusom, Jackie, mennyivel idősebb? - Anyának le kellett ülnie az előszobában a cipősszekrényre.

- Hát ő úgy... harminc felett van egy kicsivel..

- Uramatyám! Te megőrültél?! – Kelt ki magából teljesen Oliver. Anya pedig majdnem elájult. Nem így terveztem elmondani nekik, hogy van valakim. Megfordult a fejemben, hogy állom a tekintetüket és a haragjukat bátran, de ahogy belenéztem a bátyám dühös tekintetébe, jobbnak láttam inkább visszavonulót fújni.

Mivel már a folyosó sarkán voltam, egy lépés választott el a lehetőségtől, hogy a szobámba sprinteljek. Lassan arrébb mentem, majd hirtelen megfordultam és beszaladtam a szobámba. Az ajtóban elfordítottam a kulcsot, megpróbálva minél jobban kizárni őket. Szerettem volna egy kicsit a boldogságomra is koncentrálni.

Kis ideig még csendben álltam az ajtónak dőlve, hallottam, hogy dörömbölnek, mérgelődnek, majd Oliver kedvesen, anya pedig fenyegetődzve próbál meg kicsalogatni a szobámból. Aztán egyszer csak feladták.

Miután elcsendesedtek, elővettem a telefont a farzsebemből. Gondolkodtam, hogy George-ot vagy Iyannát hívjam fel elsőnek, végül a barátnőm mellett döntöttem, ha már ennyit segített. G ráér később is megtudni, milyen őrült valójában az én családom.

Yaya szinte egyből felkapta a telefont és rögtön rátért a tárgyra: mi történt. Szóval mindent elmeséltem neki, az elejétől kezdve. Beszéltem a randiról, George-ról, a csókról, végül az itthoni állapotokról is tájékoztattam.

- Jax, ugye tudod, hogy bármikor szívesen látunk? A szüleim nem bánnák, ha itt aludnál. Tudod, ha esetleg kidobnak.

- Valljuk be, nagy esély van rá, hogy engem ma kiraknak innen – nevettem. Eldőltem az ágyon, majd magamhoz öleltem a plüssmackómat. – Vagy ami még rosszabb, rám zárják a szobaajtót és örök szobafogságra ítélnek.

- Tudod, van egy ablakod. Viszek létrát, ki tudsz szökni! – ötletelt Yaya.

Talán másfél órája beszélgethettünk, amikor ismét kopogott valamelyik az ajtómon. Halk volt, óvatos és bizonytalan. De nem szólaltam meg inkább, csak belesuttogtam a telefonba, hogy lehet most beszélünk utoljára, mielőtt a fejemet veszik. Iyannak biztosított róla, hogy eljön a temetésemre és George-ot is meghívja.

- Jackie! Beengedsz? Szeretnék beszélni veled. – próbálkozott Oliver. Elköszöntem Iyannától, de továbbra sem voltam hajlandó válaszolni a kopogásra. - Békés szándékkal jöttem, becsszó! Van nálam egy csomag Oreo is!

Kinyitottam az ajtót résnyire, majd kidugtam a kezemet, hogy tegye bele a kekszet. Nem bíztam benne, de már borzasztó éhes voltam, a táskámban pedig semmi kaja nem volt. Oli egy darab kekszet ejtett a tenyerembe, majd megmutatta a résen keresztül, hogy van még több is. Ezután szélesre tártam az ajtót. Dühösen mértem őt végig. Láttam, hogy van a kezében két félliteres kóla, meg egy zacskó chips is. Ez pedig csak egyet jelenthet: rájött a beszélgethetnék. Mondanom sem kell, mennyire nem igényeltem abban a pillanatban.

- Szóval...mennyire haragszol ránk? – kérdezte félve, még mindig az ajtóban állva. Megfogtam a karját, behúztam a szobába, majd ismét becsuktam az ajtót. Mindezt továbbra is szótlanul.

Leültem az ágyamra és csak méregettem őt. A kekszet közben elvettem és félve magamhoz öleltem. Elkezdtem majszolni, a bátyám közben csendesen nézett engem.

- Nagyon. Mintha olyan nagy bűnt követtem volna el! Nem egy ufó, se nem bűnöző, akkor mit érdekel? Nyilván tudja, meddig lehet elmenni és meddig nem. És én is észnél vagyok! – háborodtam fel, teljesen jogosan.

- Tudom, sajnálom.

- És aztán ott van anyánk. – Idegesen gesztikuláltam, az ajtó felé mutattam. – Mintha ő annyira foglalkozna velünk! Engem szinte soha nem kérdez meg, mi volt a suliban, nemhogy a szerelmi életemet beszéljem meg vele! De pont ő ne tartson szentbeszédet, amikor hetente legalább egyszer csatakrészegen, valami full idegen pasassal esik be a lakásajtón!

- Teljesen igazad van. De tudod milyen: néha megpróbál nevelni, egyébként meg békén hagy mindenkit. Most is, bevonult a szobájába, rám bízta a vacsorát.

- Jézusom! Te vagy a kaja-felelős? – Felejtettem el egy pillanat alatt a problémámat. Akármikor főzött a bátyám, mindig ehetetlen lett az eredménye. Nem meglepő hát, ha egyből a legrosszabbra számítok. – Nem akarunk akkor inkább kint beszélgetni, hogy valami ehető is kerüljön az asztalra?

Így tehát kivonultunk a konyhába, ahol kezembe vettem az irányítást és nekiláttam főzni én. Oliver csak nekitámaszkodott a pultnak, onnan figyelte minden mozdulatomat.

- Jackie? – törte meg a konyha csendjét.

- Mondjad. – feleltem oda sem nézve. Éppen jobban lekötött, hogy ne vágjam el a kezemet, amíg a húst aprítom fel. Még a nyelvemet is kidugtam, annyira koncentráltam.

- Gondolom, nem velem szeretnéd megbeszélni a dolgot...de történt már valami komolyabb is köztetek? Ha nem mondod el, akkor az is oké. Csak szeretném tudni.

- Oli, a bátyám vagy. Ha tényleg érdekel, elmondom. - Bedobtam a felkockázott csirkét a serpenyőbe a zöldségek mellé, majd ráraktam a fedőt, hogy párolódjon egy kicsit. – Igen, történt egyébként. Mikor ma hazahozott, bátorságot gyűjtöttem és megcsókoltam - vigyorogtam, mint valami hülye. Oliver is mosolygott, de ő nem annyira felszabadultan, inkább féltőn.

- Szóval te kezdeményeztél. Bátor. – Elismerően biccentett felém. Ez volt a zöld jelzés, elkezdhettem neki ömlengeni.

- Tudom! Annyira paráztam, hogy mi van, ha ezzel elrontok mindent!

- És mit szólt hozzá? Remélem, nem bántott meg! – könyökölt a pultra. Érdeklődő tekintettel nézett rám.

- Épp ellenkezőleg! Legközelebb be akar nektek mutatkozni. Addig nem akar komolyabb kapcsolatot velem, amíg meg nem ismert titeket.

- Ez rendes tőle. Majd akkor valamelyik nap suli után elbeszélgetek vele egy kicsit. – Ördögi vigyor terült szét az arcán, ami nagyon-nagyon nem tetszett nekem.

- Oli! Azonnal verd ki a fejedből, bármit is gondolsz! – szóltam rá erélyesen, mire védekezően feltette a karját.

Ezután negyed órán keresztül semmiségekről beszélgettünk. Közben felöntöttem a zöldséges-húsos keveréket tejszínnel és felraktam főni egy adag tésztát, Olit pedig befogtam mosogatni. Anya hálószoba ajtajának a csapódására lettünk figyelmesek mindketten.

- Elmentem, majd jövök valamikor. - Teljes smink, besütött haj, rövid szoknya és egy eléggé sokat mutató felső volt rajta. Még magam sem veszek fel ilyesmit, ezért mindig megbotránkozva nézem a szettjeit. Amikor pedig ilyen ruhát visel, akkor éjszakázik.

- Várj, hova mész? Mindjárt kész a vacsora! - szólt utána a bátyám, majd mindketten követtük őt az előszobába.

- Jó, nagyon szuper kincsem. Egyétek meg. Nekem dolgom van – mondta csilingelő hangon. Úgy tűnt, mintha már nem lenne mérges. Én pedig jó jelnek vettem ezt.

- De anya...azt hittem meg tudjuk beszélni, ami történt – szólaltam meg halkan. Bár ne tettem volna. Talán nem véletlenül mondják, hogy hallgatni tudni kell.

- Te meg se szólalj! Nekem nem te fogod megmondani, hogy hova mehetek és mikor! Te sem hallgatsz rám, pedig én az anyád vagyok! – Tekintetében düh villant. Úgy éreztem, erre nekem vissza kell vágnom. Igazságtalan volt. Nagyon is.

- Akkor talán megpróbálhatnál mindig az anyám lenni és nem csak havonta egyszer! – Könnyek gyűltek a szemembe, amiket próbáltam elrejteni a bátyám elől. Nos, nem sikerült.

- Jackie-nek igaza van. Ha gyakrabban részt vennél az életünkben, mint anya, akkor sokkal több mindenről be tudnánk neked számolni. – Jól esett, hogy Oliver is mellém állt, holott tudtam, hogy ebből hatalmas balhé lesz fog kerekedni.

- Nem két szaros tinédzser fogja nekem megmondani, mikor és mit csináljak! Az anyátok vagyok, mindig! Amíg az én házamban laktok és az én hűtőmből esztek, addig egy kurva hangot ne halljak! - mondta anya, majd távozott a lakásból, a bejárati ajtót becsapva maga mögött. Biztos voltam benne, hogy a lépcsőház is beleremegett.

Egészen addig a pillanatig bírtam tartani a könnyeimet, elkezdtem sírni. Olivér magához ölelt, de nem tudott mit mondani nekem. Ő is ugyanúgy csalódott a saját anyánkban, mint én.

A vacsorát a nappaliban ettük meg, miközben valami teljesen random, ősrégi komédiát néztünk. Utána én elmentem fürdeni, Oliver pedig elvonult a szobájába. Mikor végeztem, épp a konyhába mentem ki, hogy elmosogassak, amikor meghallottam, hogy csörög a telefonom. Kiabáltam a bátyámnak, hogy ma ő mosogat, majd elvonultam a szobámba és megnéztem ki hív ilyenkor.

A képernyőn George neve és az a fénykép virított, amit még előző héten, a parkban tett sétánk során készítettem róla. Aznap nagyon elegáns volt, mert megbeszélésen volt, mielőtt találkoztunk volna.

- Szia! - boldogan huppantam le az agyamra, miután becsuktam a szobaajtót.

- Szia. Láttam az üzenetedet, hogy anyukátokkal összevesztetek, de nem tudtam előbb válaszolni. Ne haragudj. Hogy vagy? - Jó érzés volt hallani a hangját, és azt, hogy így aggódik értem. Pedig csak egy rövid SMS-t írtam, mikor Iyannával beszéltem, hogy balhé van és megvan annak az esélye, hogy engem ma kiraknak.

- Megvagyok. Már kissé mérséklődött a helyzet – sóhajtottam. Hanyatt dőltem és magamhoz öleltem a plüssmedvémet, amit még kiskoromban apu adott.

- Ennek örülök. – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – De min kaptatok össze ennyire?

- Hát, anya meg Oliver letámadtak, hogy hol voltam, meg kivel, szóval elmondtalak téged, és ez nem igazán tetszett nekik. Szerencsére Oliver hamar belátta, hogy haraggal semmire nem megy, szóval vele kibékültem. De anyával mindketten összevesztünk. Így röviden ennyi.

- Nem hangzik túl jól. Sajnálom.

- Ugyan mit? Te nem csináltál semmit - mosolyodtam el. Örültem, hogy vele is megbeszélhettem, mert egyrészt kevésbé nyomta teherként a vállamat; másrészt reménykedtem egy jótanácsban is. – Jaj, mielőtt elfelejtem.

- Igen?

- Oli is mondta, hogy megismerne téged, mint a barátomat. Majd valamelyik nap suli után, mondjuk kedden lenne egy fél órád erre?

- Hát persze! Remélem, nem fog közbejönni semmilyen megbeszélés aznap.

- Szuper! Remélem nem fog faggatózni, de készülj a legrosszabbnál egyel rosszabbra. Vagyis, inkább kettővel.

- Ennyire túlféltő?

- Ennyire. – Már szinte előre láttam magam előtt, ahogyan a bátyám körbe-körbe sétálgat George körül, miközben szemrevételezi. Akárcsak egy cápa a prédáját. Inkább kivertem a fejemből ezt a gondolatot. – Te mivel töltöd az estéd?

- Nemrég értem haza. Miután hazavittelek, be kellett ugranom az irodába néhány dologért.

- Ilyenkor is dolgozol? De már majdnem este 11 van! – képedtem el. Közben kihangosítottam a telefont, hogy fel tudjam venni a pizsamámat. A köntösömet az ágyra dobtam, majd magamra öltöttem a hálóingemet.

- Hát, egy komplett cég sajnos soha nem alszik. Bármikor közbejöhet bármi.

- A kedvemért csak abbahagyod mára a munkát. Hallom a hangodon, hogy kimerült vagy.

- Alig pár órája vagy a barátnőm, aztán máris parancsolgatsz, nézzenek oda! - nevetett fel a vonal túlsó végén. – De igazad van, ehhez én túl fáradt vagyok. A szerződéstervezetek várhatnak holnapig.

- Már hangzásra is unalmas és fárasztó munka! – húztam a számat.

- Az is! - sóhajtott fel, majd hallottam, hogy valami csilingel egyet a háttérben. - Ó, megjött a vacsorám! Egy pillanat, mindjárt jövök - hallottam, hogy a távolban beszél valakivel pár szót. - Na, már itt is vagyok! – mondta, immáron teli szájjal.

- Jó étvágyat!

- Ühüm – mormogta. Miután lenyelte a falatot, újból megszólalt. – Hmm, tényleg, már akartam kérdezni: benne lennél, ha holnap reggel elvinnélek a suliba? - meglepődtem a felvetésen, de kimondottan tetszett.

- Persze! Nekem nagyon tetszik! – örvendeztem. – Ha gondolod, és ráérsz, akkor suli után elmehetnénk együtt valahova.

- Jó, szerintem szabad a délutánom, de majd holnap megnézem és megírom, oké? – hallottam a papír sercegését a vonal túlvégén, gondolom a naptárját nézegette.

- Aham – bólintottam.

- Na, de most már hagylak, késő van, neked holnap suli. Ki kellene pihenned magad.

- Jó, megyek. Nem tehetek róla, hogy élvezem a társaságod és közben csak úgy repül az idő – humorizáltam. Ő is kuncogott a másik oldalon.

- Még egy utolsó kérdés: Reggel fél 8-ra jó, ha megyek?

- Tökéletes! Jó éjt, te is menj aludni.

- Jó éjt!

Az este hiába aludtam el boldog mosollyal az arcomon, hiába volt benne az álmomban George is, másnap reggel alig bírtam felkelni; minimum tíz perc kellett, mire rávettem magam arra, hogy átvonszoljam magam a fürdőbe.

Szokásosan csukott szemmel trappoltam át, becsuktam az ajtót, elfordítottam a kulcsot. Ekkor hallottam meg azt, hogy folyik a víz a csapból. Riadtan nyitottam ki a szemem, ekkor pillantottam meg egy vadidegen csávót, ahogy éppen egy szál törölközőben a tükör előtt áll és próbálja belőni a haját. A bátyám hajzseléjével. A kezében pedig egy flakon borotvahab volt, ami szintén nem az ő tulajdonát képezte.

- Maga mégis ki a franc?! És mit keres a fürdőszobámban?! – kérdeztem riadtan, az idegen pedig rám emelte tekintetét. Minden álmosság eltűnt belőlem másodpercek alatt.

- Szép jó reggelt, kis hölgy! – mosolygott rám, de nekem eléggé pedofil-bácsis beütése volt, ezért bevetettem azt a módszert, ami mindig beválik:

- OLIVER! FÜRDŐ! - üvöltöttem teli torokból.

A kezemmel hátra nyúltam, hogy elfordítsam a kulcsot a zárban, fél perccel utána pedig Oliver rontott be az ajtón. Kitágult orrlyukakkal, kócos hajjal, egy szál alsónadrágban és egy Superman-es ujjatlanba öltözve nézett körbe, mint egy felbőszült bika. Röhögtem volna rajta, ha másik szituációban látom ezt, de jobban meg voltam rémülve annál.

- Ki a tököm maga? – Oliver végigmérte a férfit, engem pedig maga mögé húzott. Én óvatosan a bátyám háta mögül szemlélődtem.

- Ezt én is kérdezhetném! Bellával jöttem fel este, de nem említette, hogy vannak lakótársai is.

- Akkor gondolom fogalma sincs róla, mi kik vagyunk: Oliver és Jackie Marshall, tisztelettel. Bella gyerekei.

A bátyám gúnyosan vigyorgott, a pasasnak pedig konkrétan leesett az álla. Soha senki nem hitte el, hogy anyánknak van két gyereke, általában ettől mindenki fejvesztve menekül a lakásunkból. Régebben még azzal is rontottunk a helyzeten, hogy anya körül flangáltunk, amikor felhozott valakit.

- Ti ketten? Bella gyerekei? Az lehetetlen! Ki van zárva!

- Már miért lenne kizárva? Tudja, hány éves az anyánk? Már majdnem 45! Simán lehet már két gyereke. Én 19 éves vagyok, a húgom 17. Kis matek kell hozzá, no meg némi biológia-tudás is.

- Egy szóval sem említette, hogy lenne két gyereke!

- Kitalálom – szóltam bele én is a beszélgetésbe. – Egy bárban találkozott anyánkkal, meghívta egy italra, majd még többre, végül inkább feljöttek ide, hogy kettesben lehessenek.

- H...Honnan tudod? – hökkent meg a hapsi.

- Mindig ez történik. És anya közben mindig elfelejti megemlíteni, hogy két gyereke várja őt itthon. – biggyesztettem le a számat.

- Na jó, nekem nem kell a nyakamba két tinédzser is. Ha Bella kérdezi, soha nem is jártam itt! – mondta a pasas, majd kituszkolt minket az ajtón, hogy fel tudjon öltözni.

- Peter! Merre vagy? – hallottam meg anyánk hangját, ahogyan a hálószobából kiabál az esti kalandjának. Bökdöstem Olit, hogy szóljon neki vissza, hátha ki tudjuk csalogatni onnan.

- A konyhában! Kijössz? – mélyítette el a hangját a bátyám. Pár másodperc múlva megjelent anya a konyhában, a szaténköntösében. Éppen akkor, amikor Peter feltépte a fürdő ajtaját, hogy távozzon.

- Oh, Peter, csodás volt az éjszaka, köszönöm! – nyáladzotta anya. Olival a konyapultnak dőlve figyeltük az eseményeket. Igyekeztünk nem hangosan felröhögni.

- Az volt, egészen ma reggelig. Nem említetted, hogy van két kamaszod!

- Tessék?

- Talán nem a gyerekeid, drága? – mutatott ránk a faszi, mire mi angyalian mosolyogva integettünk feléjük. – Felejts el! Szép napot! – mondta, majd eltűnt a lakásból.

- Ti két átok! Elüldöztétek őt is?? – sétált felénk haragosan anya.

- Tehetek én róla, hogy iskolába kell mennem és használni akartam a saját fürdőszobámat? – kérdeztem vissza flegmán.

- Nem mondtunk mi neki semmi olyat, ami elüldözhette volna. Csak annyit, hogy a gyerekeid vagyunk. Gondoltuk, ezt az apróságot megemlítjük neki. – Oliver állta anya tekintetét, közben észrevétlenül maga mögé húzott. Azon a reggelen már másodjára.

- Ezt még megbánjátok! Így tartson el benneteket az ember! Hálátlan dögök! – fröcsögte anyánk. Amikor másnapos, mindig olyan kedveseket tud mondani...

- Na most fejezd be!! – emelte fel a hangját Oliver. – A gyerekeid vagyunk, basszameg! Nem beszélhetsz így velünk! Amúgy meg, bűzlesz az alkoholtól! Józanodj ki, addig ne várd el, hogy beszélgessünk veled!

Oliver karon ragadott, majd belökött a fürdőbe, hogy el tudjak készülni. Gyorsan összekaptam magam, mert már eleve késésben voltam. Reggelizni viszont így sem maradt időm. A bátyámat elkapva a szobám és a fürdő között, mondtam neki, hogy ma George visz engem suliba. Nem örült neki túlzottan, de tudomásul vette és megengedte.

- Figyelj. Mit szólnál, ha a ma estét valahol máshol töltenénk? – pillantottam idegesen anya szobája felé. – Félek, nehogy kitaláljon valamit.

- Menj el suliba, majd napközben kitalálunk valamit, oké? – ölelt meg, majd ment a fürdőbe ő is. Nekem viszont sietnem kellett, mert már rég elmúlt fél nyolc.

George már a ház előtt várt rám, ezért sűrű bocsánatkérések közepette szedtem a lábam a kocsi felé. A táskámat a kezemben fogtam, a sálam pedig csak hanyagul lógott a nyakamban. A kabátom éppen csak nem esett le rólam.

- Ne haragudj! Őrültek háza volt ma reggel! Remélem, nem kellett sokat várnod. – léptem oda hozzá egy ölelésre, mert jelenleg erre volt a legnagyobb szükségem. A táskám a földön végezte, és azt hiszem a sálam is. George a hátamra simította a kezét, én pedig egyre szorosabban bújtam hozzá.

- Ugyan, nem olyan rég parkoltam le. Szívesen meghallgatlak, ha szeretnéd.

- Köszönöm – motyogtam George dzsekijébe. – Út közben szerzünk valami reggelit? Nem volt időm enni és éhes vagyok.

- Persze. Majd mondd, hol álljunk meg.

- Oké.

A kedvenc pékségem felé irányítottam magunkat, aholGeorge kedvesen meghívott engem egy kávéra és egy szendvicsre. Sajnos nemidőzhettünk sokáig együtt, mert nekem sietnem kellett órára; eléggé késésbenvoltam a kis kitérőnk miatt. Így nem igazán maradt időnk arra, hogy keressünkegy megfelelő helyet, ahol senki nem vehet minket észre. Bár lehet jobban tettükvolna, ha messzebb állunk meg. Akkor talán nem történt volna ennyi minden egy napon.