Kathleen A. Flynn: A Jane Austen-küldetés

Ismerős az érzés, amikor befejezel egy könyvet, de őszintén, fogalmad sincs arról, mit is olvastál? Persze ezt az érzést többféle módon lehet értelmezni, ezt majd később jobban kifejtem. Előtte viszont lássuk, pontosan miről szól a történet. 

Rachel és Liam egy sokak által vágyott és kívánt helyzetbe kerülnek: képesek arra, hogy visszautazzanak az időben. Persze nem önerőből és nem is oda, ahova ők szeretnének. Egy projekt, a Jane Austen projekt keretein belül a távoli jövőből visszamennek az írónő korába, azzal a céllal, hogy megszerezzenek egy kéziratot. Azonban ez nem olyan egyszerű, mint tűnik, hiszen hőseinknek be kell olvadniuk a 19. századi emberek közé, és persze a lehető legszorosabb kapcsolatba kerülni az Austen családdal. Rachel és Liam külföldről érkezett, ültetvénybirtokosként érkezik meg 1819-be, hogy Henry Austenen, Jane bátyján keresztül beférkőzzenek az írónő kegyeibe. Hiába tűnik könnyűnek a feladatuk, a valósággal szembesülve egyáltalán nem tudják könnyen eldönteni, mi a helyes és mi a helytelen. 

Érdekes történet, igaz? Időutazás, régenskorszak, nyomozás és helyezkedés, egy csipetnyi romantikával meghintve. Én is érdekesnek találtam és alig vártam, hogy végre belekezdhessek. Azonban kénytelen voltam csalódni a regényben és sajnos nem a pozitív irányban. 

Mindig is vonzott a romantika kora beli világ, nem véletlen az sem, hogy imádom a Brontë nővérek történeteit. De A Jane Austen-küldetés képtelen volt engem elvarázsolni. Gyakorlatilag küszködtem az olvasással, de nem adtam fel, hátha lesz benne valami érdekes. Hát, találtam benne valamit: a végét. Nyugodtan állíthatom, hogy közel 350 oldalon keresztül szenvedtem. 

De várj, várj, nehogy elmenj! Mielőtt azt hinnéd, hogy ha kritizálok egy könyvet, akkor csak ennyit tudok róla írni, akkor kérlek, várj egy kicsit. Hadd fejtsem ki bővebben, mi nem fogott meg a sztoriban. 

Először is, engem borzasztóan érdekelt volna, milyen is az a világ, amiből Rachel és Liam érkezett meg a múltba. Az oké, hogy már lehet időutazni, de vártam volna egy kis világépítést is. Azonban ez lemaradt, még a végéről is, ahol főszereplőink már visszatértek a jelenükbe. És persze maga az időutazás is érdekelt volna, de arról mindössze egy tudományosnak-mondható katyvaszt kaptunk, ami, valljuk be őszintén, nem túlságosan befogadható egy könnyednek szánt regényben. 

Aztán ami még borzasztóan zavart, és a Moly kommentelők szerint nem csak engem, az Rachel szexuális túlfűtöttsége volt. Ahányszor Liam vagy Henry közelében volt, csak arra tudott gondolni, hogy le akar-e feküdni velük vagy nem. Szóval a karaktere elég laposra sikeredett. Liamé szintúgy: róla mindössze annyit tudunk meg, hogy van egy menyasszonya a saját jelenükben, meg hogy írországból származik (ha jól emlékszem, de javítsatok ki, ha tévednék). De persze ez sem gátolja meg abban, hogy le akarjon feküdni Rachellel. 

Pozitívum mindössze annyi, hogy a 19. századot nagyon jól ábrázolta. Az akkori karakterek, például Jane és a testvérei, nagyon szépen, rétegesen voltak kidolgozva, lehetett rajtuk érezni a kutatómunkát és persze azt, hogy Kathleen hatalmas rajongója Austennek. Ezt félve jegyzem meg, lehet ezért nem jutott ídő a két főszereplő alapos kidolgozására. 

És most jön a zárlat: egy hatalmas nagy káosz. Legalábbis nekem. Talán négyszer olvastam el az utolsó két oldalt, de nagyon nehezen tudtam csak összerakni, mi is lett a vége. Most akkor összejönnek? Vagy kiigazíttatják a memóriájukat és örökre elfelejtik egymást? Sikerült megfejtenem végül, de ezt azok kedvéért nem árulom el, akik esetleg kíváncsiak lettek a regényre. 

Én csak annyit tudok mondani, hogy annak, aki rajong Austenért és a 19. századi világért, annak kötelező elolvasni, csak ne induljon neki nagy elvárásokkal. Te olvastad már? Ha igen, hogy tetszett?