Kilencedik fejezet

Két hónappal azután, hogy eljöttünk anyától, Olival még egyszer megpróbáltunk hazamenni. Azonban a kedves fogadtatás elmaradt, az ajtón a zár pedig le lett cserélve. Több se kellett nekünk, elkezdtük keresni a kulcsot, amit anya – szokásához híven – az ajtó mellett álló egyik virágcserép alá rejtette. A lakás teljesen üres volt. A zárcsere hatására belőlünk is eltűnt minden békülésre-utaló szándék, így csak egyet tehettünk: elvisszük a maradék cuccunkat a házból. Minden regényt, magazint, apróságot elpakoltunk, sőt én még az ágyneműmet is magammal vittem. Még maradt ott két bőröndöm, abba próbáltam mindent beszuszakolni. Két órába sem tellett, mire George lakásánál voltunk, újabb adag "tartozékkal" együtt.

Az idő előrehaladtával viszont egyre kellemetlenebbé vált, hogy George lakásán lakunk, lakbért nem fizetünk. Ergo ingyenélőkké váltunk. Eleinte egyikünket sem zavart igazán, de később Olivert elkezdte zavarni mindez. Később kiderült, hogy elkezdett munkát keresni, mert egy saját lakásba szeretne költözni. Ekkor még sikeresen lebeszéltem róla, de nagyjából két héttel később, mivel már annyiszor hallgathattam végig a nyavalygását, engem is elkezdett zavarni, hogy olyanok voltunk, mint a koloncok. Ezért mindketten elkezdtünk diákmunka-oldalakat bújni, hátha találunk valami jót; én nem jártam sikerrel, de a bátyám igen! A munka mellett viszont már nem maradt ideje a kosárlabdára, így azt kénytelen volt abbahagyni.

Ugyanebben az időszakban történt az is, hogy Oliver és én megbeszéltük az igazgatóval, ne anyánkat hívják, ha bárminemű probléma felmerül: ideiglenes gyámnak mindketten George-ot választottuk. Az igazgató ciccegett kicsit a kapcsolatunk miatt, de megértette a helyzetünket. Így anyánkat már szinte teljesen kizártuk a mindennapi életünkből.

Egyik este, amikor végre sikerült rávennünk Olit, hogy hagyjon nekünk egy kis nyugalmat kettesben, George és én a kanapén fekve bámultunk valami filmet. Vagyis, a film az ment a háttérben, de mi inkább egymással voltunk elfoglalva.

- Jackie! Találtam egy lakást, megfizethető áron! – rohant ki Oliver a lakrészünkből eszetlenül. George-nak egy szóval sem említettük, hogy el akarnánk költözni; ráadásul nyomatékosan megkértem rá a bátyámat, hogy tartsa a száját, nehogy elszólja magát. Nem akartam volna megbántani ezzel, ha már volt olyan kedves és befogadott minket. Legideálisabb esetben meglett volna a lehetőségem eme információk kíméletes közlésére. De persze a bátyámnak ezt (is) sikerült remekül elbaltáznia.

- Mi? Milyen lakás? – értetlenkedett George, miközben mindketten felültünk a kanapén. Oliver beharapta a száját, ekkor esett le neki, hogy gondolkodnia kellett volna, mielőtt beszél. Tudtam, hogy később ezért még számolni fogok vele. Ijedten néztem George-ra, a sértődöttség vagy a harag jeleit kerestem az arcán. A homlokán egy ér lüktetett elég feltűnően és kissé kipirult a fülei környékén. Nem jelentett jót.

- George...van valami, amit el kell neked mondanunk – csúsztattam bele a kezemet G kezébe. Nem így akartuk neki elmondani, hogy el akarunk költözni. Amennyire tőlem tellett, megpróbáltam enyhíteni a körülményeken. – Egy ideje már lakást keresünk, nem akarunk tovább a nyakadon lakni.

- Mondtam, hogy nem zavartok, egyedül élek, látjátok, mennyire üres ez a ház emberek nélkül. – George továbbra is értetlenül nézett hol rám, hol Oliverre. A szemében szomorúság tükröződött, a szívem majd' megszakadt érte; az indulatai addigra már csillapodtak valamennyire.

- De mi már kissé kellemetlenül érezzünk magunkat, hogy ennyi ideje a házadban lakunk. Sem lakbért, sem rezsit nem engedsz fizetni. Még a saját kajánkat sem vehetjük mi – szállt be a bátyám is a beszélgetésbe.

- Oliver, miből akartál volna lakbért fizetni? – masszírozta az orrnyergét, csukott szemmel, nagyot sóhajtva, kissé idegesen George. – Nem megbántani akarlak titeket, távol álljon tőlem ez a szándék, de gyerekek vagytok még, nincs rá pénzetek. Csak ha elkezdtek dolgozni, de ez iskola és edzés mellett megterhelő. Érted már?

- Nemrég elkezdtem dolgozni. Nagyjából egy hónapja. Már gyűjtöttem körülbelül száz dolcsit, ezzel már lassan el lehet indulni. – Oliver csak kötötte az ebet a karóhoz, de én tisztában voltam vele, hogyha G ilyen élesen kérdez rá valamire, akkor feltehetőleg az, akitől kérdez, valami oltári nagy hülyeséget csinált. Jelen esetben mi voltunk azok, akik barmok voltak.

- Nem vagytok tisztában azzal, mennyibe is kerülhet egy lakás. – Idegesen elnevette magát, majd Oliverről hirtelen rám nézett. – Jackie, legalább te gondolkodj egy kicsit, kérlek! Egy lakás drága, nem csak száz-kétszáz dollár. Főleg akkor nem, ha ezt bútorozottan szeretnétek. Sokba fáj egy költözés, nem lehet ész nélkül belevágni.

- Tudjuk. Mindketten. Hidd el, én próbáltam lebeszélni erről a lakás-őrületről, de hajthatatlan. De őszintén... egy kicsit én is egyetértek vele; hosszú ideje lakunk nálad. És nem tudjuk semmivel sem meghálálni ezt a szívességet – simogattam George kezét a hüvelykujjammal. Rápillantottam a bátyámra, hogy most menjen el egy kicsit a szobájába, majd én rendezem a dolgokat.

- Ha egyedül költöztél volna ide, akkor is zavarna? Hogy nem fizetsz semmit? – kérdezte kissé bánatosan G.

- Nem, dehogyis! Az egy teljesen másik helyzet lenne, mert az a kapcsolatunk következő szintjét jelentette volna. Ez pedig itt egy krízishelyzet, ahol te nagyon-nagyon kedvesen azonnal a segítségünkre álltál. – Közelebb csúsztam a kanapén, és összekulcsoltam az ujjainkat. – Oliver fejéből pattant ki először az ötlet, eleinte én elleneztem, hasonló indokokból, mint amiket te is mondtál. De aztán Oli egyre többet mondogatta, majd talált munkát, idővel pedig az én fejembe is beleültette a tervét.

- Látom, nagyon szeretnétek ezt a költözést. Még csak alig két hónapja vagytok itt, legalább annyi ideig várjatok, amíg a lakbér egy része összejön. És szeretném, ha én is beszállhatnék a fizetésbe, legalább az elején.

- De George... - próbáltam ellenkezni, de ő csak felemelte a kezét jelezve, nem opcionális az ajánlata.

- Csillag, kérlek. Nem szeretem ezt hangsúlyozni, hiszen nem úgy tekintek rád, de te is meg a bátyád is még szinte gyerekek vagytok. Nagyon nehéz egy ilyen lakásnak a költségeit előteremteni, és nem tudjátok ezt az összeget hónapról hónapra megkeresni; legalábbis jelenleg biztos, hogy nem.

- És szerinted mennyi időre lenne szükségünk? – kérdeztem halkan. Miután G elmondta a véleményét, tényleg hülyének éreztem magam, amiért fejest ugrottunk ebbe az egész elköltözős-mizériába. Valóban, mi csak két gyerek vagyunk, akiknek el kellett jönniük az anyjuktól, hogy új életet kezdjenek. Egyszer. De ez nem most fog megtörténni. Kezdtem belátni a hibáinkat.

- Mióta is dolgozik? – kérdezte elgondolkodva G.

- Egy hónapja talán. Valahogy úgy – vontam vállat.

- És csak száz dollárt tudott eddig félrerakni? Ez így nem lesz jó, higgy nekem. Egy lakás, amiben legalább egy hálószoba van, konyhával, nappalival és egy fürdővel, az minimum egy ezres. Annak a környékén van. Rengeteg időt venne el a pénz előteremtése. És még az ételt, meg az alapvető kényelmi termékeket nem számoltuk! – magyarázta hevesen. Egyre nagyobb káosz alakult ki a fejemben. Tényleg lehetetlen ezt segítség nélkül megoldanunk, biztos voltam benne, hogy nem fogunk elköltözni George házából egyhamar.

- Akkor mindegy. Hagyjuk a dolgot, megmondom Olinak, hogy még gyűjtögessen, aztán egy év múlva visszatérünk rá. Ő hamarosan úgyis egyetemre megy, legfeljebb kollégista lesz. Én meg majd maradok itt veled, mit szólsz?

- Jackie, ha nagyon el szeretnétek menni, segítek. Csak ne egyedül akarjátok. – Ekkor már szinte könyörgőre vette a figurát, még a kezeit is összerakta, úgy gesztikulált.

- George. Én tökéletesen jól megvagyok itt, veled. Olit hagyjuk. Örülök, hogy ilyen közel vagyok hozzád, így nem kell alkalmat keresni arra, hogy találkozzunk. Szerintem a bátyám is kibírja még egy kis ideig itt, előbb-utóbb úgyis lesz valami változás.

- Nem fogok rátok erőszakolni semmilyen döntést. De ha anyagi segítség kell, szóljatok, oké?

- Ilyenkor kicsit olyan, mintha az apám lennél. – Egyesével szedegettem le a szöszöket a nadrágomról. Szeretem én George-ot, de néha akkora hatalmas ez a korkülönbség, hogy az ember beleőrül. Teljesen máshogy látja a dolgokat. A probléma helyett inkább a megoldást szúrja ki és oldja meg minél hamarabb. És ennek én nagyon örülök, kettőnk közül legalább ő talpraesett. De azért én mégsem egy pót-apa-figurával szeretnék ágyba bújni esténként. Az eléggé bizarr lenne.

- Ne haragudj, nem megbántani vagy lenézni szeretnélek titeket.

- Tudom jól. Csak jót akarsz és azt, nehogy koppanjunk a végén. És én belátom, hogy sokkal jobb lesz nekünk, ha hallgatunk rád.

Így történt hát, hogy a költözés lekerült a terítékről egy ideig. Csak sokkal hamarabb bukkant fel egy kecsegtető lehetőség, mint azt korábban vártuk volna.