Második fejezet

A szerdai találkozó napja a vártnál hamarabb elérkezett. Reggel egy testhezálló, világoskék rövidujjút és a sötétkék, térdig érő, rakott szoknyámat vettem fel. A tükör előtt állva boldogan konstatáltam, hogy világosbarna, göndör fürtjeim nem állnak szerte széjjel, így nem kell a hajvasalással sem bajlódnom. Indulás előtt felkaptam még egy vékony szürke kardigánt, majd a fehér tornacipőmbe belebújva, a hátizsákomat az ajtó mellől felkapva elmentem iskolába.

- Jackie, reggel miért nem vártál meg? – jelent meg hirtelen mellettem a bátyám. Szúrós tekintettel vizslatott.

- Ne csináld már! Nem vagyok óvodás, hogy csak veled jöhessek el reggel! – Idegesen fordultam felé. Nyilván nem akartam neki bevallani, hogy George és én találkozunk iskola után. De ha együtt jöttünk volna reggel, akkor észrevette volna, hogy izgatott vagyok valami miatt és valahogy garantáltan kiszedett volna belőlem mindent.

- Legalább szólhattál volna. – Kértlenül leült a mellettem lévő üres helyre, ezzel a barátaim beszélgetését is megszakítva. Összevillant a tekintetem Iyannával, fogalmam sem volt, hogyan űzzem el az asztaltól. – Tanítás után megvársz?

- Programom van, bocsi. - Oliver szemöldöke a homlokáig szaladt.

- Neked? Programod? Ugyan mi?

- Kávézni megyek Iyannával. – Vágtam rá rögtön. Hála az égnek, hogy megbeszéltük korábban, mit hazudjak, ha megkérdezik kivel megyek el és hova.

- Jó tudni! - szólt cinikusan. Erre én felálltam az asztaltól és Olivert magam után húzva kissé arrébb sétáltam. Egyszerűen utálom, amikor lejárat mások előtt ezzel a stílussal. Nagyon zavaró és kínos.

- Lehetne az, hogy nem úgy beszélsz velem, mint egy ovissal? Ráadásul pont a barátaim előtt jön rád a bunkózás! – sziszegtem.

- Ha már a húgom vagy, akkor szeretném tudni, mikor hova mész. Ha elfelejtetted volna, apánk meghalt. Anyánk meg használhatatlan.

- De már nem vagyok kicsi!! Nem kell a folytonos ellenőrizgetés, 17 évesen szerintem eldönthetem, mit akarok és mit nem!

- Fogd már fel, hogy nem akarom hogy bármi bajod essen! Felelős vagyok érted, bármi történik! – Mondta kissé hangosabban, mire a környéken állók közül néhányan ferdén pillantgattak ránk.

- És én ezt értem, nem vagyok hülye, de megfulladok ebben a kicsi mozgástérben! Neked is van életed, menj és éld! Szerezz egy barátnőt vagy bulizz a haverokkal, nekem tökmindegy! Csak szállj le rólam! - Oliver csak nézett rám nagy szemekkel. Persze, szeretem a bátyámat, akkor is szerettem, de túlféltő. Nagyon is. És nekem ez kibírhatatlan. Mivel nem válaszolt semmit, egyszerűen csak otthagytam és mentem vissza a barátaimhoz a szünet maradék részére.

Az utolsó szünetben Iyanna berángatott magával a mosdóba, hogy tegyen rám egy kis elegáns sminket, ami természetes hatást kelt, mégis észrevehető.

-Szóval, akkor emlékszel, mi a terv? – kérdezte aggódva.

- Yaya, persze! Egy darabig beszélgetünk, majd negyvenöt perc elteltével kimegyek mosdóba és dobok egy üzenetet, mi a helyzet.

- Ha gázos a szitu, akkor visszamész, én pedig perceken belül hívlak, hogy nagy baj van és szükségem van rád.

- De nem lesz semmi, mert egy úriemberrel leszek – nevettem fel, majd megöleltem a barátnőmet. – Köszi, hogy segítesz. – Válaszul nyomott egy puszit a fejemre, majd elpakoltuk a sminkkészletet és siettünk órára.

Talán mondanom sem kell, hogy idegőrlő volt az utolsó óra. Ahogy kicsengettek, szaladtam a parkolóba, még a diáksereg előtt. George alakját kerestem, azt írta ma reggel, hogy a kocsi mellett fog várni rám.

- Jackie! Itt! - integetett George, miután észrevett. Világoskék, ing volt rajta, bézs nadrággal, plusz egy napszemüveg. Sportosan elegáns volt, ami eléggé bejött. Messze állt meg a bejárattól, nehogy alaptalan pletykák kezdjenek el terjedni rövid időn belül. Szépen lassan odasétáltam hozzá, ekkor láttam, hogy van a kezében egy szál vörös rózsa. - Ezt neked hoztam, remélem nem bánod.

- Köszönöm! - mosolyogtam rá. Éreztem, hogy elpirultam egy kicsit és nagyon szurkoltam, hogy ne vegye észre rajtam.

- Indulhatunk? - A kérdésre csak bólintottam egyet, majd elkérte tőlem a táskám és berakta a csomagtartóba, majd pedig kinyitotta az anyósülés ajtaját, majd miután beültem, ő elfoglalta a helyét a volán mögött. – Nagyon csinos vagy, majdnem elfelejtettem mondani.

Elrebegtem ismét egy köszönömöt, majd zavartan a fülem mögé tűrtem egy hajtincset. A kezemben még mindig a virágot szorongattam. George közben beindította az autót és elindultunk kifelé. Ekkor láttam meg a bátyámat, ahogy éppen Iyannával beszélget.

- A fenébe, ott a bátyám! És épp az alibimmel beszélget - sziszegtem a fogaim között. George egyből értette a célzást, ezért lelassított. Lepergett előttem, ahogyan a bátyám feltépi a kocsiajtót és előbb engem, majd George-ot is kirángatja, majd pedig jól kioszt minket.

- Hol? – pásztázta a diákokat. George kérdésére visszatértem a valóságba.

- Látod azt a srácot zöld-fehér csíkos pólóban és mellette a színesbőrű, fonott hajú lányt pink felsőben? A bejárattól kicsit jobbra. – George hunyorgott kicsit, majd felém fordult.

- Ő a részeg barátnőd, ugye? – Emlékezett rá a bál estéjéről. Bólintottam egy hatalmasat.

- Igen, ő volt az. Iyanna.

- És ő az alibid?

- Azt mondtam, hogy vele megyek kávézni. Majd később elmagyarázom, miért.

- Mi lenne, ha írnál a barátnődnek egy üzenetet, hogy mondja azt, a tanár bent tartott ura után beszélni.

- Ez egy remek ötlet! - egyből elkezdtem pötyögni a telefonomon, majd miután elküldtem, Iyannára pillantottam. Láttam, hogy elolvassa az üzenetet és elmondja Olivernek is. A bátyám nem úgy nézett ki, mint aki elhiszi, de inkább nem firtatta a dolgot és elindult haza. George ezután újra beindította a motort és végre elindulhattunk az első randevúnkra.

Mint kiderült, Chicago egyik legjobb kávézójába szeretett volna elhozni - aminek persze az árain is látszott, hogy ide nem a csóró diákok járnak. A legtöbb oldalon ki volt emelve valamilyen díjnyertes étel, amit én még megnézni is féltem.

- Te mit kérsz? - kérdezte teljes nyugalommal George, miután letette az ital– és étlapot.

- Szerintem én csak egy limonádét iszom – feleltem szégyenlősen. George arcán látszott, hogy nem érti; aztán leesett neki a döntésem valódi oka.

- Meghívlak, nyugodtan rendelj, amit szeretnél.

- De... itt minden marha drága! – feszengtem. Nem akartam George-ot feleslegesen költségekbe verni. Ilyen drága étteremben amúgy sem tudom, mi micsoda, mindennek olyan fancy neve van.

- Ha elfelejtetted volna, támogató vagyok. Mégpedig azért, mert van rá elég pénzem. – nevetett könnyedén.

Nem szekírozta tovább a dolgot, hanem odaintett az asztalunkhoz egy pincért, és elmondta neki mit kérünk. Persze hozzácsapott még egy kétszemélyes sonkás pizzát is, ragaszkodva ahhoz, hogy meghívjon ebédre. És a pizzával nem lőtt félre.

- Szóval... Neked van egy bátyád. Mit kell még tudni rólad? – Kérdezte George, miután a pincér elment. Hátradőlt a kényelmes fotelében és keresztbe tette a lábait. A kezei az ölében pihentek, a bal mutatóujján egy pecsétgyűrű virított.

- Igen, van egy bátyám, Oliver. Róla még érdemes tudni, hogy túlféltő. Nagyon is. – Emeltem el a tekintetem a kezeiről. – Mióta apa meghalt, minden mozzanatomat felügyeli.

- Oh, sajnálom apukátokat - komorodott el George, mire vállat vonva én is hátra dőltem a kényelmes fotelben.

- Én nem nagyon ismertem őt, még kicsi voltam, amikor eltemettük. Csak sokszor hallom, amikor anya és Oli erről beszélnek a konyhában. – Időközben a pincér megérkezett a rendelésekkel: elém egy pohár epres limonádét tett le, George elé egy nagy bögre fekete teát, az asztal közepére pedig a pizzát. - Anyám egy másik kérdés. Ő...hogy is mondjam...szeret éjszakázni – kezdtem el sztorizgatni. – Egyszer arra mentem ki a konyhába, hogy egy vadidegen férfi éppen reggelit készít anyának. De ilyen nagyon extra reggelit képzelj el: kávé, palacsinta, tojás, gyümölcstál, narancslé. Mindezt nagyvonalúan a mi hűtőnkből vette ki. - George felnevetett a történet hallatán, pedig a legjobb részt még nem is hallotta. - Oliver közvetlen mögöttem állt és nézte velem együtt a műsort.

- Van egy olyan érzésem, hogy szerencsétlen pasasra a szívbajt hoztátok.

- Ó, de még mennyire! Oliver megköszörülte a torkát, majd lazán besétáltunk a konyhába és elkezdtük megenni a tálcáról az ételeket. Azt hiszem az a férfi döntötte meg a leggyorsabban-távozok-ebből-a-nyomorult-lakásból rekordot: nagyjából 3 perc múlva, alsónadrágban, félmeztelenül sétált le az utcára.

- Jézusom, kegyetlenek vagytok! - nevetett George, míg én egy szelet pizzáért nyúltam. - Remélem, anyukátok nem haragszik emiatt.

- Olyan másnapos ilyenkor, hogy jó, ha a konyhát megtalálja. – válaszoltam, miután lenyeltem a falatot; majd észbe kaptam. – De ne csak én meséljek. Neked milyen a családod? Van testvéred? Esetleg gyerek, feleség? – puhatolóztam.

- Testvérem sajnos nincs, de a szüleim még mindig élnek és együtt vannak. Hidd el, ez azért sokat számít az ő korukban. – nézett rám sokatmondóan. – Feleségem soha nem volt, és úgy tudom, gyerekem se.

- Hm, ezt jó tudni – mormogtam az orrom alatt halkan és erőteljesen reménykedtem, hogy nem hallotta meg. De nem volt ilyen szerencsém.

- Miért is?

- Hát mert... - Éreztem, hogy kezdek elpirulni; kényelmetlenül fészkelődtem az addig egészen kényelmes fotelben. - Hát mert...akkor...akkor nekem...mármint neked nem kell ilyen ügyes-bajos dolgokkal foglalkozni. Gondolom elfoglalt ember vagy. Mondjuk, miért is ne lennél, hisz felnőtt vagy, van munkád, ráadásul azt mondtad gazdag is vagy, meg valami cégvezető is...már nem mintha utánad néztem volna...és azt hiszem túl sokat beszélek, ezért hamarosan eleged lesz belőlem és...

- Jackie, levegő! - mondta nevetve George, megfogva az asztalon felejtett kezemet. Jóleső bizsergés futott végig rajtam, akárcsak a bál estéjén. - Nem kell zavarban lenned, nyugi. Bármit mondasz, az rendben van. Szóval, miért is jó, hogy nincsenek gyerekeim? Csak őszintén!

- Mert...legalább így nem kell nekik elmagyarázni, az apjuk miért ebédel együtt egy velük egyidős vagy náluk alig idősebb lánnyal. - Szinte már suttogtam a mondatot, de George még így is hallotta és továbbra mosolygott. És fogta a kezemet.

Már akkor is meg tudott nyugtatni azzal, hogy leállította a hadarásom, rám mosolygott és megérintett valahol. Ezt még ennyi év távlatából sem felejtette el, továbbra is ugyanezt csinálja velem, ha stresszes vagyok.

- Valóban, ez egy nyomós indok a gyermektelenség jó oldalára.

- Gondolom most egy nevetséges, éretlen tinédzsernek tartasz, aki mindenkibe belezúg, aki kedvesen mosolyog rá az utcán.

- Egyáltalán nem! Az őszinteséget mindennél jobban értékelem – simogatta meg hüvelykujjával a kézfejemet.

- Szóval nem tartasz nevetségesnek?

- Dehogyis! Élvezem a veled töltött időt.

Ezután még jó ideig beszélgettünk, voltam közben mosdóban is és megírtam Iyannának, mi a helyzet; majd George haza akart vinni. Csak a szomszéd utca sarkáig engedtem neki, nehogy Oliver vagy anya észre vegyen, miközben egy idegen férfi terepjárójából szállok ki. Akkor lenne csak balhé otthon!

A találkozókat rendszeresítettük, naponta beszéltünk telefonon vagy chaten, sőt többször elmentünk kávézni is. Iyanna pedig rendes volt, szinte minden alkalommal vállalta az alibi-szerepét. Tisztában volt vele, hogy én is megtenném érte ugyanezt. Cserébe minden egyes alkalommal el kellett újságolnom, mi történt, miről beszélgettünk.

A sokadik találkozó után, amit én ekkorra már magamban csak randiként emlegettem, George ismét felajánlotta, hogy hazavisz kocsival, ne kelljen sötétedés után buszoznom. Ez nagyjából másfél hónappal az első találkozásunk után volt. Emlékszem, egy január végi nap volt, rettentő hideg volt aznap és korán be is sötétedett.

A házunk elé érve leállította a motort és idegesen nézte a műszerfalat. Én a farmerszoknya egyik rojtját babráltam. Egyikünk sem szólt semmit, nem is nézett a másikra. Érett bennem egy elhatározás, de nem tudtam, meg merjem-e tenni. Felemeltem a fejem és az arcát figyeltem.

- Hát... Köszönöm a délutánt, remélem megismételjük valamikor. – Gyorsan kiszálltam a kocsiból és átsétáltam a George felőli járdás részre. Időközben ő is kiszállt, az autó oldalának dőlve nézett engem. Olyan volt, akárcsak egy tinédzser. Pedig jóval idősebb volt annál.

Ekkor döntöttem el, hogyha ő nem, akkor majd én cselekszem. Kicsit lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Először csak valami puszi-félét akartam, de mivel ő közben megfogta a tarkómat, csók lett belőle. Egy kissé hosszabb, mint arra eleinte számítottam volna.

- Akkor már nem kell megkérdeznem, szeretnél-e a barátnőm lenni – mondta mosolyogva George, miután abbahagytuk. Kivirultam: az arcomon hatalmas mosoly terült szét és jóleső melegség járt át.

- Bár maradhatnál te is. Olyan jó lenne – sóhajtottam, ekkor már a kezét fogva.

- Figyelj, megígérem, hogy legközelebb bemegyek veled és bemutatkozok anyukádnak és a bátyádnak.

- Nehezen fogják ezt elfogadni. Hogy a kicsi Jackie egy nála tizenöt évvel idősebb férfival van együt.

- Majd megemésztik valahogyan – mondta G, majd elengedte a kezemet. – Na jól van, menjél, mielőtt anyukád vagy a bátyád aggódni kezd érted.

Egy utolsó ölelésre magához húzott, majd egy gyengéd csókot adott a homlokomra. Addig én beszívtam a George-illatot, ami a kocsiját is átitatta.

- Szia - köszöntem el, majd hatalmas mosollyal az arcomon megvártam, amíg befordul a kocsijával a sarkon.