Negyedik fejezet

A parkolóban nem nagyon keresgéltünk helyet, George egyszerűen csak megállt valahol a járda mellett. Míg én a cuccaimat szedegettem össze, ő kiszállt és kinyitotta nekem a kocsiajtót. Még váltottunk néhány szót, majd búcsúzásképp csak egy gyors puszit adott az arcomra, nem akartuk, hogy botrány legyen belőle. Valószínűleg többen azt gondolták, hogy a nevelőapám vagy valami rég látott rokon az, aki elvitt aznap suliba. Csakhogy a diákszáj az mindent felnagyít, mindent kiderít. Így kerültem hát a biztonságot nyújtó, középszerű és lényegtelen diákok köréből át a középszerű, ám annál jóval érdekesebbnek bizonyuló diákokhoz.

Két napba se tellett, mire a fő pletykafészkek fülébe eljutott, hogy egy vadidegen, negyvenes évek körüli pasas kocsijából szálltam ki, aki ráadásul az iskola egyik támogatója is, és persze azonnal megindult a kombinálás. Persze, tisztában voltam vele, hogy előbb utóbb össze fogják rakni a dolgokat, de reménykedtem, hogy nem kelt akkora szenzációt. De ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

- Szióka, te vagy Jackie Marshall, igaz? – Péntek reggel volt, épp a szekrényembe pakoltam, amikor megállt mellettem Cynthia, az egyik felsőbb évfolyamos csaj. Látásból és hallomásból ismertem. A bátyám is, mint ahogy az évfolyamában mindenki, bele van esve ebbe a lányba. Aki nem mellesleg az egyik legnagyobb pletykafészek és bully az intézményben. Gazdag szülőkkel sok mindent meg mer tenni az ember.

- Igen, miben segíthetek? – erőltettem kedves mosolyt az arcomra. Magamban számoltam a másodperceket, mikor szabadulhatok.

- Mindenki arról beszél, hogy az iskola dúsgazdag támogatójával, George Bradforddal kavarsz. – Felvontam a szemöldököm. Kíváncsivá tett, mit akar valójában. – Te figyelj, áruld el nekem, mennyit ad egy alkalomért?

- Tessék?

- Jaj, hát tudod. Te fiatal vagy, akár szépnek is mondható, ő pedig öreg. Különben minek lenne közöttetek bármi kapcsolat? Nyilvánvaló, hogy a pénzére hajtasz.

- Ez full kamu! – rivalltam rá, de ez egy cseppet sem hatotta meg, folytatta tovább a süketelést.

- Áruld el nekem a titkot, hogy lehet gazdag pasit fogni? Egy csomóan kíváncsiak erre, megkönnyítenéd a dolgunkat. – Mintha legjobb barátnőnk lennénk, lesimította a hajamat. A szemem sarkából figyeltem minden mozdulatát.

- Az a baj, hogy hallom, amit beszélsz, de nem értem, mit akarsz – löktem el a kezét.

- Jaj, cicám, nekem elmondhatod, ha szeretnéd, akkor köztünk marad. – Álszent, önelégült vigyor terült el az arcán. Legszívesebben egyesével tépkedtem volna ki a pink póthaját.

- Nem érted, hogy nincs mit elmondanom? Főleg nem neked? Le lehet szállni rólam! – csaptam be idegesen a szekrényajtót, majd elviharzottam a folyosón. Éreztem, hogy kíváncsi tekintetek szegeződnek rám, de megpróbáltam mellőzni őket. Azonnal a lánymosdóba mentem, hogy kicsit lenyugodhassak. Megkértem Iyannát is, hogy jöjjön, ha tud.

Az ezután következő napok, hetek borzasztóak voltak. Mindenki engem szekált, illetlen megjegyzéseket tettek, volt néhány srác, aki megpróbált letapizni. Iyanna mindvégig mellettem volt, szinte egész nap. Szegénykém hallgathatta a nyűgömet, rengeteg szünetet töltöttünk a mosdóban, vagy éppen az udvar eldugottabb részein. Az első hét végén felajánlottam neki, hogy menjen ki a többiekhez, ne velem bujkáljon. De Yaya hallani sem akart erről.

- Jackie, nem megyek el. Itt vagyok, mert szükséged van rám. Ne próbálj győzködni, oké? – Hálás voltam neki mindezért.

Délutánonként pedig, amikor tudtunk találkozni, George-nak panaszkodtam, aki zokszó nélkül tűrte a folyamatos hadarásomat. A bátyámnak viszont csak a leges legvégső esetben akartam elmondani a dolgot.

Egyik este éppen matekházim felett ültem, amikor Oliver rontott be a szobámba, kopogás nélkül. Nem sokkal korábban érhetett haza edzésről, mert még a sportmezében volt.

- Jackie Marshall! Nem akartál elmondani nekem valamit? – Kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy otthon a teljes nevemen szólítanak, annyiszor felhúzom mind a bátyámat, mind anyánkat. Unottan Oli felé néztem.

- Oliver Marshall! Nem tanítottak meg kopogni? – Felvont szemöldökkel néztem rá.

- Ne háríts, válaszolj! – bökött felém a mutatóujjával. Továbbra sem jött beljebb, az ajtóban állt, onnan vizslatott.

- Mi volt a kérdés? – Inkább sóhajtva hátra dőltem a székemen és minden figyelmemet a bátyámnak szenteltem.

- Na jó, ne szórakozz! Miért kosáredzésen kell megtudnom, hogy az egész iskola a húgomról beszél? Azt pedzegetik, hogy valami ringyó vagy!

- Oh, hogy erről van szó. – Továbbra is a tudatlan adtam, bár Oliver homlokán már láttam kidagadni az ereket.

- Igen, drága kicsi húgom! Erről az apró, kedves, elhanyagolható kis információról! – tárta szét a karját. Dühös volt. A szemeiből ki tudtam olvasni. Olivernek alapból zöldesbarna szeme van, ami a hangulatával változik: ha boldog, akkor inkább barna; ha mérges vagy ideges, mint abban a pillanatban volt, nos a zöld szín kerül előtérbe. Engem pedig a hideg ráz ettől a tekintetétől. – Hogy gondolhattad, hogy eltitkolod előlem?

- Ne csesszél már le ezért! – Csattantam fel, ledobva az eddig az ujjaim között forgatott tollat az íróasztalra. – Nincs elég bajom enélkül, szerinted? Napok óta azt hallgatom, mekkora ribanc meg luxuskurva vagyok, nincs kedvem a te cseszegetésedhez is!

- Jackie, miért nem mondtad el, hogy piszkálnak? – Gyengédebb hangnemre váltott és megpróbált megölelni, de ellöktem magamtól és a lehető legmesszebb álltam meg tőle.

- Oliver, ez már nem simán piszkálás! Ez már csesztetés! – kiabáltam vissza. – És ha elmondom, mit csinálsz, mondd? Mindenkivel egyesével elbeszélgetsz, vagy mi? A lányöltözőben nem tudsz rendet rakni még te sem! Majd én megoldom a saját bajomat, ha segítség kell, akkor majd szólok! Most pedig lehet kimenni innen a fenébe!

Oliver szájtátva nézett rám. Még soha nem beszéltem vele így, bár hasonló szituáció sem fordult még elő soha. A szobából viszont az istenért sem akart kimenni. Csak állt az asztalom mellett és nézett. Semmit nem szólt.

- Te süket vagy?! Azt mondtam tűnj el a szobámból! – üvöltöttem haragosan, majd nekidobtam az ágyamról az egyik díszpárnát is.

- Jackie... - A sírás határán voltam. Sok volt ez nekem, és még rettentő messze volt a hétvége, ahol végre nyugalomban találkozhatok Georgedzsal.

- Hagyj már végre békén! Nem érted amit mondok? – Dühösen néztem a bátyámra. Nagyon. Talán emiatt vette végre az adást és hagyott békén estére.

Az előző 3 napom abból állt, hogy Iyanna vállán sírtam a mosdóban. Kellett végre egy kis magány, amikor senki nem piszkál és senki nem próbál meg vigasztalni, hanem csak én vagyok és a gondolataim. Ezt a kis magányomat zavarta meg sikeresen Oliver.

Ezután, nem túl meglepő módon, már az egyenletrendszerek sem tudtak lekötni. Helyette inkább a kezembe vettem a telefonomat és akaratlanul is megnyitottam az iskola weboldalát. Átmentem a diákok által kezelt részre, de bár ne tettem volna! Az egész üzenőfal rólam szólt: írások és képek egymás hátán. Az egyiken éppen kisírt szemmel öltözök át tesire, Iyanna pedig a kezével próbálja kitakarni a kamerát. Persze a próbálkozása sikertelen volt, mert a másik oldalról ennek ellenére csináltak rólam képeket. "Nézzétek az álszent ribancot! Biztosan szomorú, mert a pasija nem adott neki elég pénzt ☹️" Miután ezt megláttam, kitört belőlem a zokogás. Igyekeztem halk lenni, de nem hiszem, hogy sikerült. Oliver viszont nem jött át többször, nem is próbálkozott. Feltélezem, hogy Oli felhívta George-ot, hátha együtt ki tudnak találni valamit.

Viszont ha az estém nem lett volna elég borzalmas, hát a másnapomról ne is beszéljünk! A történelem tanár kiosztotta az előző heti dolgozatokat, ami nem kis meglepetésemre hármas lett. Elkértem Iyannáét, akié hibátlan lett. Csakhogy a válaszaink tartalmilag megegyeztek, mindenhova jó választ írtam én is.

- Elnézést, tanárnő, szerintem az én dolgozatomra rossz jegyet adott! – tettem fel a kezem, igyekezve kiállni magamért.

- Igen? Mutasd! – Gyakorlatilag kitépte a kezemből a dolgozatomat, majd gyorsan átfutotta. Egy pillantást sem vetett rám. Miután elolvasta, lehajította az asztalomra. – Teljesen jól osztályoztam. Nem kellene reklamálnod – vetette oda félvállról, míg visszasétált a tanári asztalhoz.

- Megnéztem Iyanna dolgozatát is, ugyanúgy hibátlan válaszokat írtam én is, nekem mégis rosszabb jegyet tetszett adni. – A hangom cincogásnak hallatszott a teremben; ekkor már tudtam, hogy hiba volt megszólalnom.

- Talán előbb a magatartásán kellene változtatnia, Miss Marshall! Én osztom a jegyeket, majd én azt tudom, kinek hányas jár!! – Az osztályban mindenki rajtam röhögött. Én pedig majd' elsüllyedtem szégyenemben. És ha ez nem lett volna elég, negyed óra múlva jött értem az igazgatósegéd is.

- Jackie Marshall! Az igazgató úr vár téged! – szólt ridegen. Iyannára néztem, aki aggódva figyelt engem. Egyikünknek sem volt ötlete, mi történt, ami miatt hívatnak engem.

Mivel az igazgatósegéd türelmetlenül toporgott az ajtóban, feltűnően sokszor megnézve a karóráját azalatt a pár perc alatt, gyorsan összeszedtem a cuccaimat, majd ahogyan csak tudtam, eltűntem a teremből. Szívem szerint a földről is eltűntem volna abban a minutumban.