Prológus

Másik helyre költözni sohasem rossz dolog, főleg akkor, ha új életet szeretnél kezdeni. Apa halála után anya úgy határozott, költözzünk fel Budapestre, milyen jó lesz az nekünk. Egészen addig tetszett az ötlet, ameddig ki nem találta azt is mellé, hogy majd nyitunk egy diákszállót, ahova bárkit szívesen látunk majd. Így hát alig 10 évesen, a gyász mellett még a költözés gondolatát is fel kellett dolgoznom magamban, ami nem volt egy könnyű meló.

Anya egy elég nagy házat vett meg Budafok szélén: egy konyha, nappali, hat szoba, ebből kettő saját fürdővel és egy kert. Eleinte nagyon furcsa volt ketten egy ekkora helyen, de ez egyből megváltozott, amint megjöttek az első lakóink. Az első években főként egyetemisták kerestek nálunk lakhatást, de ők félévente váltották egymást; az ő társaságukban aztán garantáltan úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, hiába voltak nagyon rendesek velem. Aztán jöttek a gimisek is, akik korban sokkal közelebb álltak hozzám; nekik köszönhetően már nekem is akadtak társaim. Főként a fiúkkal jöttem ki jól, a lányok inkább kerültek, bár nem igazán bántam. Alig vártam, hogy végre én is gimibe mehessek és ne én legyek a legkisebb a házban. Aztán mikor végre betöltöttem a tizennégyet és felvettek oda, ahova szerettem volna, kaptam egy másik, sokkal nagyobb meglepetést is:

– Kristóf, drágám, nyisd ki kérlek az ajtót! Még elő kell készítenem az egyik szobát – szólt ki anya az egyik helyiségből. Kelletlenül felálltam a videójáték elől, amit unaloműzésként nyomtam. Augusztus vége volt már, ez pedig azt jelenti, érkeznek az újak. A legtöbben nem hosszabbítják meg a lakhatást a tanév végén, így évente új emberekkel találkozom.

Két nagy kupac ágyneműt kerültem ki a folyosón, majd mielőtt kinyitottam az ajtót, az előszobatükörben lecsekkoltam a kinézetemet. Sima, fehér póló, fekete rövidnadrág – átlagos nyári fiúviselet. Nagyot sóhajtottam, majd egy mosolyt erőltetve az arcomra kinyitottam az ajtót.

– Üdvözlet a Lak6 Diákszállóban! Én… – A mondandóm közepén vettem észre, hogy valójában senki sincs az ajtó előtt. Azt hittem, megint valamelyik környékbeli kölyök szórakozik, és már indultam vissza a házba, amikor hirtelen valaki gyakorlatilag rám vetette magát. Természetesen a váratlan súlytól elestem és rántottam magammal az idegent is. Aki elkezdett kacagni. És az a kacagás borzasztó ismerős volt. – Lili?

Gyerekkori legjobb barátom mellettem fetrengett a földön, alig kapott levegőt, úgy nevetett.

– Szia Kiki – üdvözölt a becenevemen, miután sikerült összeszednie magát. Elképedve néztem végig rajta, rengeteget változott. A haja sokkal szőkébb volt. És sokkal…nőiesebb lett? Soha nem gondoltam rá úgy lányként, bár akkor még kicsik voltunk.

– Te…mégis, hogy a halálba kerülsz ide? És egyáltalán, mit csinálsz itt? – tettem fel a két legfontosabb kérdésemet.

– Jöttem ide lakni, te dinka! Én vagyok az egyik új lakótok! Anyáék megengedték, hogy feljöjjek Budapestre gimibe, de csak akkor, ha itt lakok nálatok. És tádám! Itt volnék! – Felpattant a földről és elkezdett táncikálni örömében. Igaz, megnőtt az utóbbi négy évben, de gyakorlatilag ugyanaz a lány, akit anno Szegeden hagytam.

– Lili, drágám, de örülök neked! – került elő anyu is valahonnan. – Már kész van a szobád, Kristóféval szemben.

– Anyu, te tudtad, hogy jön Lili és nem szóltál? Szépen vagyunk!

– Édesem, ha mondom, oda a meglepetés

Szóval Lilivel együtt kezdtük a gimit, ugyanabban az osztályban. Első nap, még a gólyatáborban ismertük meg Simont, akivel hamar mindketten szoros barátságot kötöttünk. Igaz, ő otthon lakott az anyukájával és a két kistestvérével, de szívesen lógott nálunk tanítás után. Legtöbbször együtt meg tudtuk írni a házit, aztán még videójátékozni is maradt időnk.

De mindez csak a kezdete volt egy olyan történetnek, aminek életre szóló barátságokat és kapcsolatot köszönhetek.