Tizenharmadik fejezet

Amikor azt láttam, hogy George mikrofonnal a kezében, teljesen lazán besétált a nagyterem közepére, alig akartam hinni a szememnek! A teremben megfagyott a levegő, én talán még lélegezni is elfelejtettem. Ellöktem magam az ajtókerettől, aminek egészen addig támaszkodtam és a korláthoz sétáltam.

G és a pszichológus halkan váltottak pár szót, majd a nő eltűnt. George cseppet sem tűnt idegesnek, amiért ennyi ember előtt kell beszélnie, valószínűleg nem először csinált ilyet. Ellenben látszott rajta, hogy zaklatott, pontosabban mérges. Nekem pedig nagyon rossz érzésem lett pillanatokon belül. Sejtettem, miért állt ki a küzdőtér közepére. A lábaim földbe gyökereztek, ha akartam volna se lettem volna képes megmozdulni valószínűleg.

– Sziasztok! Elnézést a kis közjátékért, remélem nem bánjátok nagyon, hogy ellopom a show– t. – A nézőtéren nevetés futott végig. A legelső sorokban senki nem ismert rá George– ra, hiszen nem láttak minket együtt. A fentiek viszont igen. Ők nem nevettek, helyette ferde szemmel pillantgattak felém. – Jaj, de illetlen vagyok, előbb be kellene mutatkoznom. A nevem George Bradford, a Bradford & Co. cég alapítója és tulajdonosa, egyben pedig az iskola egyik legfőbb támogatója is.

Tartott egy kis hatásszünetet, megvárva, hogy elérjen mindenkihez az információ, majd folytatta.

– Igen, az a George Bradford vagyok, aki állítólag "megfektet egy diáklányt és pénzt ad neki cserébe." Igen, képzeljétek el, én is hallottam a pletykákat, hiszen közvetetten és közvetlenül is érintett vagyok benne.

– Mi van, Jackie téged küldött, hogy ossz ki minket, mert ő beszari? – kiabálta be egy srác, mire mindenki elkezdett nevetni. Én egyre kellemetlenebbül éreztem magam ott fent, teljesen egyedül. Legszívesebben kirángattam volna George– ot onnan és hazamentem volna vele. De ő csak rosszallóan nézett végig a diákokon. Látszott rajta, hogy hiába hirtelen felindulásból állt ki, tudatosan tervezi meg a mondandóját és minden mozdulatát.

– Nem; teljesen önállóan jöttem. Tudjátok miért? Mert látom, hogy érzi magát minden alkalommal, amikor iskolából jön. Látom, hogy nincs kedve bejönni reggel az ajtón, mert tudja, mi vár rá idebent – pillantott felém. Én eközben a könnyeimmel küszködtem, de tudta jól. Kaptam tőle egy halvány mosolyt, ami nagyon szépen látszott a kivetítőn. – Kinek van barátja vagy barátnője? Tegyétek fel a kezeteket, kérlek. Keressétek meg őt a tömegben és nézzetek rá. Egy pillanatra gondoljatok abba bele, milyen lenne látni azt, hogy szenved és nem tudnátok segíteni neki sehogy sem.

A helységben síri csend honolt, a legtöbben forgolódtak és keresték a párjukat, ha éppen nem mellettük ült. Hiába nem kedvelték George– ot, kíváncsiak voltak arra, mire akar kilyukadni mindezzel. Rövid szünet után G folytatta:

– Ha belegondoltatok, akkor gondolkodjatok el azon is, mit tennétek azért, hogy jobb legyen neki. Nyilván elsősorban megpróbálnátok orvosolni a problémát. Vagy ha az túl nehéz, akkor enyhíteni a körülményeket. – A diáksereget pásztázta, néhányan kellemetlenük kezdtek el fészkelődni. – Ugye milyen borzasztó? Én már hónapok óta ezt érzem, ahányszor meglátom Jackie arcán a szomorúságot. Emellett a földi pokol helyett még magánéleti gondok is nehezítik a helyzetünket, amit nem részletezek, mert senkinek semmi köze hozzá.

"senkinek semmi köze hozzá." Nyomatékot adott minden egyes szónak, lassan mondta ki. Egy pillanatra el is hittem volna, hogy lehet így is élni. Hogy senki nem turkál a magánéletedben, főként nem a hálószobádban. Persze ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen; a világ nem így működik. Még a "normális", azaz kis korkülönbséggel élő párokat is sokszor kellemetlen helyzetbe hozzák a baba-kérdés feszegetésével. Ez tipikusan az a téma, amihez "senkinek semmi köze nincs."

– Akinek nincs senkije, annak pedig azt tudom mondani, hogy abba gondoljon bele, milyen érzés lenne neki, ha vele történne mindez. Nem kérdés, hogy a diákok, főként a gimnazisták kegyetlenek tudnak lenni. És ezeket a kegyetlenségeket ti követitek el, ami miatt valaki rohadt szarul érzi magát. Már elnézést kérek a tantestülettől a szóhasználatért. És nem kell ide pszichológus vagy érzékenyítés vagy mi a bánat volt ez. Én annak a híve vagyok, hogy face-to-face meg kell mondani egymásnak a gondolatainkat, érzéseinket, mert abból lehet a legtöbbet tanulni. Szóval igen, Jackie Marshall és én egy párt alkotunk, ezt eddig sem rejtegettük nagyon. De senki ne terjesszen olyan híreket, amik nem valósak, mert azzal nagyon sokat árthat valaki másnak, aki a körülmények szerencsétlen áldozatává válik.

George egyenesen rám nézett, nekem már patakokban folytak a könnyeim. Meghatódtam, hogy így kiállt értem, annak ellenére, hogy egy szóval sem kértem erre.

A tornateremben továbbra is síri csend uralkodott, akárcsak a beszéd közben; senki nem beszélgetett vagy nyomkodta a telefonját. Ehelyett feszült figyelemmel kísérték George rögtönzött kiselőadását.

Fogalmam sincs, mikor vagy miért, de megindultam lefelé a lépcsőn. Nem érdekelt, hogy hányan néznek, vagy mit pusmognak a hátam mögött. Én csak bele akartam zokogni George mellkasába, amiért ilyen bátor volt. Tudom, ez nem igazán romantikus gesztus, de abban a pillanatban másra sem vágytam, minthogy szorosan megöleljem és el se engedjem. George is észrevette, hogy lassan jövök le a lépcsőn. Olyan klisés, olyan filmszerű volt, hogy már szinte túl nyálas még elmesélni is. De olyan jól esett végre úgy a figyelem középpontjában lenni, hogy csodálnak, vagy legalábbis nem utálnak annyira. És igen: rettentően élveztem.

G odanyújtotta a mikrofont a hangtechnikusnak, majd ő is elindult felém, felfelé a lépcsőn. Amikor találkoztunk, először ököllel rácsaptam a mellkasára. – Hülye! – súgtam neki, majd odabújtam hozzá, és mint kint a kertben, telesírtam a mindig frissen vasalt, makulátlanul tiszta, világoskék ingjét.

– Ez az én haverom! – pattant fel Oliver a helyéről és elkezdett tapsolni. A tömeg is lassacskán csatlakozott hozzá, de a helyzet kezdett már számomra túlságosan kínossá válni. Egyrészt Oli miatt, aki ugyan aranyos próbált lenni, mégis legszívesebben befogtam volna a száját. Másrészt meg attól, hogy mindenki, úgy értem, tényleg mindenki minket nézett. Még a tanárok is.

– Felmenjünk, vagy le? – kérdezte George suttogva, mire elkezdtem magam után húzni felfelé. Hang viszont nem jött ki a torkomon.

Amint a fenti palánk mögé értünk, ahol nem láthatott minket senki, megcsókoltam George-ot. Minden érzelmemet beleadtam és olyan hosszúra nyújtottam, amilyenre csak tudtam. Csak akkor váltunk el, mikor már egyikünk sem kapott rendesen levegőt.

– George, köszönöm! Ez nagyon sokat jelentett most nekem! – kezdtem el hálálkodni, de ő a számra tette a mutatóujját és leállított.

– Csillag, ne hálálkodj folyton! Tudtommal ha szeretünk valakit, akkor kiállunk érte, bármiről is legyen szó. Remélem tudtam ezzel segíteni és abbahagyják ezt az egészet.

– Szeretlek – toltam el a kezét a szám elől, majd odahajoltam egy újabb csókra.

Sajnos az előadások ellenére az utolsó két órát meg kellett tartani, ebből nem engedett az igazgató. Főleg azután, hogy a pszichológusnak jóformán nem volt semmi dolga.

G megvárt engem a suli előtt, addig ő is el tudta intézni azt, amiért valóban bejött. Otthon, mert George házát már valójában az otthonomban éreztem, első utunk egyenesen a konyhába vezetett. Vagyis nekem. George ment az irodájába, valamit elintézni. Így én addig összedobtam egy ebédet.

Oli nem keresett, sejtette, hogy hol vagyok és teljesen megértette, miért nem megyek egyenlőre vissza a lakásba.

Aztán úgy alakult, hogy egészen kora estig maradtam, és... Hogy is mondjam... Eltöltöttük az időt. A nappaliban, a kanapén fekve kezdődött, majd a fürdőben, aztán zuhany alatt folytattuk. Végül pedig úgy alakult, hogy a hálószobában, George ágyán terültünk el, természetesen összebújva.

– Ma szerintem itt alszom, mit szólsz? – emeltem fel a fejemet George mellkasáról.

– Annak nagyon örülnék – adott egy puszit ahomlokomra, majd elkezdte körkörösen simogatni a vállamat. Olyan békés voltígy. Nagyon szerettem volna, ha úgy tudunk maradni örökre. Így hát az este utánnéhány nappal tovább maradtam.