Tizenkettedik fejezet

A reggeli "események" után alig bírtam a fenekemen maradni a nap hátralévő részében. Csak haza akartam menni, elmesélni mindent George-nak, majd este elterülni egy nagy kád meleg, illatos vízben, egy bögre teával a kezemben. Persze előtte még várt rám a büntetőmunka is, amit a hátam közepére nem kívántam, de tudtam, hogy minél hamarabb túl vagyok rajta, annál jobb nekem. A délutánra vonatkozó boldog-magány tervembe bekavart, hogy az utolsó óra előtt mindenkit megkértek, hogy menjen át a nagycsarnokba, mert valami fontos bejelentés lesz. Az igazgató egy mikrofonnal a kezében állt a pódiumon, amíg minden diák elfoglalta a helyét a lelátón.

- Mindenki itt van? Szuper! – Az igazgató kedvesen mosolyogva pásztázta a tömeget. A legtöbben nem túl vidáman néztünk vissza rá. – Mint azt nagyon jól tudjátok, csúnya pletykák kezdtek el terjedni az iskolánkban, ami nem vet ránk túl jó fényt. Néhány szülő, nem nevezem meg őket, azzal fenyeget minket, hogy átíratja máshova a gyerekét, ha nem lépünk fel azonnal az ilyen esetek ellen. Tisztában vagyok vele, hogy mindig volt, van és lesz is mindenféle álhír az iskolában, ebbe nem is kívánok beavatkozni. Azonban amikor a pletyka már-már veszélyessé válik, mint a mostani esetben is, kénytelen vagyok tenni ellene valamit.

- Biztos a luxusribancról van szó! – hallottam a hátam mögött a sutyorgást, de igyekeztem nem tudomást venni róla. Éreztem a hátamban a vizslató tekinteteket; láttam, ahogyan a lentebb ülő diákok is felém pillantgatnak. Minél hamarabb ki akartam jutni az épületből.

- Éppen ezért holnap az első négy óra nem lesz megtartva, de...- hatalmas üdvrivalgás tört ki, azonnal elkezdett beszélni mindenki. – De cserébe jön ide néhány előadó és az iskolai zaklatás veszélyeiről és lelki hatásairól fog nektek beszélni! – Egyhangú elégedetlenség vette át a hatalmat a diákságon. – Most pedig mindenki menjen vissza órára; már lassan vége a napnak, ezt még ki kell bírnotok!

- Jackie Marshall tehet az egészről! – hallottam magam körül a suttogást és a fennhangon elhangzó megjegyzéseket.

- Igen, ha ő nem fekszik össze azzal a gazdag hapsival, nem kellene holnap szentbeszédet hallgatnunk!

- Nem értem, miért nem rúgják már ki a csajt? Senki nem szereti, ráadásul iskolába sem kell járnia, a sugardaddy majd eltartja őt.

Nem meglepő hát, hogy szívem szerint elsüllyedtem volna ott, ahol éppen álltam. Alig csitultak el a pletykák, az igazgatónak és a pszichológiai-műsorának hála mindenki újból belém állt. Az utolsó órára még kedvetlenül bevonszoltam magam, de persze a tanár késett, így unaloműzés gyanánt én kerültem a középpontba.

- Hé, Jackie – vakkantott oda az egyik fiú a sarokból. – Ha nekem is lenne pénzem, lefeküdnél velem? Évek óta bejössz, csak eddig nem tudtam mivel csábíthatnálak el. – A mondata nyomatékosítása érdekében még rám is kacsintott, ami belőlem csak masszív undort váltott ki.

- Ahhoz újra is kéne születned, hogy valaha kikezdjek veled – fintorogtam, majd inkább bedugtam a fülhallgatómat és kizártam magam körül a majmokat. De már közeledett az év vége, szerencsére nem kellett sokáig kibírnom ezzel a bagázzsal.

Másnap tehát jött egy nő, aki mindenféle mentális egészség fontosságáról és az iskolai zaklatás veszélyeiről szóló előadást tartott. Az első óra után már mindenki halálra unta magát, és van egy olyan érzésem, hogy senki nem figyelt. A legtöbbeket jobban lekötötte a telefonja, mint maga az előadás. A folyosó-hírek oldalára fel sem mertem nézni; jobb volt, hogy nem láttam, miket írnak rólam.

Mondhatnám, hogy érdekesek voltak az előadások és én végig figyeltem – de akkor hazudnék. Borzalmasan unalmas volt. Emellett a tudat, miszerint a rólam keringő pletykák megfékezése miatt tartották a "felemelő" előadást, sem sokat segített a helyzetemen.

A második óra utáni szünetben elszaladtam a büfébe, de szerencsétlenségemre pont belefutottam Cynthiába és az udvartartásába. Plusz az iskola "nagymenő srácaiba" is, akik állandóan a csajok körül legyeskedtek. Amilyen gyorsan csak tudtam, megfordultam, abban reménykedve, hogy nem vettek észre. De sajnos nem így történt.

- Jackie Marshall! De jó téged látni! – Cynthia gúnyos hangját hallottam meg magam mögül, én pedig kénytelen voltam megállni. Kelletlenül megfordultam és hamis mosolyt erőltettem magamra.

- Cynthia, erre most nem érek rá, mondd mit akarsz. – Számoltam magamban a másodperceket, hogy végre szabadulhassak. És persze azért, hogy ne érezzem a késztetést az újbóli megtépésére.

- Hoppá, hoppá! Parancsolgatsz? Nem vagy ám felsőbbrendű, hiába találtál egy jómódú, és felnőtt embert.

- És te? Felsőbbrendű lennél nálam? Csak azért, mert a te szüleid a minisztériumban dolgoznak? Hm? – álltam bele megint a szóváltásba. Ilyenkor utálom, hogy ennyire nagyszájú vagyok, és ahogy Jack bácsi fogalmazna, tökös is. Azt hiszem tényleg le sem tagadhatnám, hogy apám lánya vagyok.

- Cafka, kuss legyen! – Az egyik srác, azt hiszem Brian utasított csendre, majd odalépett mellém és megszorította a csuklómat. – Ha a csajom beszél, befogod a pofádat, értetted?

- Eressz! – néztem rá vakmerően. – Csak sajnálni tudlak, hogy ilyen csajod van. De megérdemlitek egymást, kellően ostobák vagytok mindannyian! – Kitéptem a kezemet a szorításból, majd sietve megindultam a hall felé, hogy minél hamarabb diákok körül lehessek. És ahol sok diák van, ott általában tanár is.

Már az ajtókilincsen volt a kezem, amikor valaki visszarántott és a falhoz nyomott. Az egyik izomaggyal találtam szembe magam, aki, jobb ötlete híján, megszorította a kezemet. Így már mindkét csuklómon ugyanolyan vörös csík húzódott. Legalább szimmetrikus volt, jegyeztem meg magamban fanyar humorral.

- Tudod...engem beindítanak az ilyen harcias bigék. Kár, hogy te már foglalt vagy. – Egyik ujját végighúzta az állam vonalán, majd az ajkaimon. Ahol eddig George érintett. – Ja, nem, az sem érdekel. Gyere csak, menjünk a mosdóba, mutatok neked valamit! – A másik kezével végigsimított előbb a melleimen, majd megfogta a fenekemet is. Nekem nyomta az ágyékát. Nem tudtam elhúzódni, sarokba voltam szorítva.

- Hagyj békén! Barom állat! – próbáltam menekülni. Éreztem, hogy remegek; ám azt már nem tudtam megállapítani, hogy a félelemtől vagy a dühtől. A vállától nem láttam semmit, de hallottam, hogy Cynthia és az agyatlanok klubja ott vihog mögötte. Abban is biztos voltam, hogy videóra veszik az egészet. Megszólalt a csengő, ezzel pedig elveszett minden reményem. Minden diák visszament a nagyterembe, így esélyem nem volt arra, hogy valaki esetleg meghall engem.

- Persze, persze, mindjárt megyek én is, csak veszek egy kávét a büfében – hallottam tompán az ajtón túlról. A fölém tornyosuló srác ebből semmit nem vett észre, ezért folytatta amit elkezdett: tovább taperolt. Kigombolta a sliccemet, minden ellenkezésem és rúgkapálásom ellenére. Az ajtó közben kinyílt, majd amikor a belépő észrevette, mi történik, egyből megfogta a srác vállát és ellökte rólam. Cynthia és a többiek persze azonnal felszívódtak, mintha ott sem lettek volna.

- Eszednél vagy, fiam?! – üvöltötte az igazgató. A tanárnő, aki vele ügyelt eddig a diákokra, érdeklődve nézett be az ajtó mögé, ahol azt látta, hogy Mr. Woodward egy diákjával ordít, én pedig a falnál állok és falfehér vagyok. A tanárnő egyből odajött hozzám és próbált nyugtatni.

- Mi történt? El tudod mondani? – kérdezte. Jól esett, hogy nem ítélkezett egyből, hanem meg akart hallgatni.

- Szóváltásba keveredtem vele és a...bagázsával, aztán amikor el akartam innen menni, utánam jött és...fogalmam sincs, mit akart csinálni. Csak azt tudom, hogy fogdosott és szorította a csuklómat.

A sírás határán voltam, de könnyek nem gyűltek a szemembe. Valószínűleg sokkot kaptam, vagy valami hasonló. Mintha az agyam nem akarta volna befogadni a történteket és képtelen lettem volna felfogni, ami történt.

- Jól van, kedvesem. Már minden rendben. Gyere, menjünk ki a levegőre, jót fog most tenni. – Akaratlanul bólintottam, egyáltalán nem voltam ura a testemnek, sem a tudatomnak. Átkarolta a vállamat és kikísért az épületből. Az udvaron kerestünk egy padot az árnyékban.

- Köszönöm, Tanárnő! – mondtam udvariasan, amikor már egy kicsit jobban voltam. Éreztem, hogy visszatért bel

- Nem kell megköszönni, ez a dolgom, Jackie. Főleg azok után, amin keresztülmentél – simította meg kedvesen a karomat Mrs. Lawson. – Gondolom, nem sokat segít ez az egész felhajtás most.

- Nem igazán, sőt a legtöbben megint rám szálltak. Például Cynhtia Kinney és a barátai. Pedig már annyira örültem, hogy végre abbamaradt! – Drámaian felsóhajtottam és beletúrtam a hajamba.

- Elhiszem. Előbb utóbb csak vége lesz, de ha bármiben tudok segíteni, keress meg nyugodtan. Biztosan egyszerűbb, ha meg tudod beszélni egy felnőttel is.

- Köszönöm szépen, Mrs. Lawson, sokat jelent nekem. – Hálásan néztem az idős tanárnőre. Hosszú idő óta ő volt az első tanár, aki nem elfordult tőlem, hanem még segített is. Rettentő módon sajnáltam, hogy nekünk nem ő tanította az irodalmat. a

- Jó napot, Tanárnő! Hogy van? – hallottam egy ismerős hangot magam mögül.

- Köszönöm fiam, remekül! Vagy inkább Mr. Bradfordnak szólítsalak? – Integetett vissza a hölgy, mire én egyből megfordultam. Egy szál ingben, vállára vetett zakóval sétált az iskola bejárata felé. Mindketten meglepődtünk azon, hogy a másikat ott találtuk.

- Jackie? Mit csinálsz te idekint? – kérdezte George értetlenkedve, miközben irányt változtatott és inkább felénk tartott. Nem sokat teketóriáztam, felpattantam a padról és egyenesen a karjaiba futottam.

Amint az ölelésébe zárt, kitört belőlem a zokogás. Egyáltalán nem értette, mi van, de nem kérdezett semmit, csak próbált megvigasztalni. Az sem érdekelte, hogy összekenem az ingjét, sem pedig hogy a zakója a földön hever, a lábunk mellett. Folyamatosan simogatta a hátamat és igyekezett csitítani. Mrs. Lawson közben halkan visszament az iskolába, hallottam az ajtó csapódását. Nem akart minket zavarni.

Amikor végre tudtam rendesen levegőt venni, George odairányított a padhoz, ahol percekkel azelőtt is ültem a tanárnővel, én pedig mindent elmondtam neki, kezdve azzal, hogy tegnap mi történt. Tegnap este nem sokat tudtunk beszélni, mert későn ért haza, én viszont nem akartam még a saját bajommal is fárasztani őt.

Egész végig egy szót sem szólt, csak fogta a kezemet és aggódva figyelt engem. Amikor leültünk a hátamra terítette a zakóját, mert én csak egy rövidujjúban ültem kint és tiszta libabőr voltam. A stressz vagy a hideg miatt, azt nem tudnám én sem megmondani. De kétségkívül jól esett kölnijét és a közelségét éreznem.

- Te egyébként miért jöttél ma ide? – kérdeztem egy kis hallgatás után, még mindig kissé szipogva és orrhangon.

- Mr. Woodward hívott be, valamit el kell intéznem vele. A támogatásról, gondolom. – Továbbra is fogta a kezemet és fürkészve nézett rám.

- Szóval a mocskos anyagiak – mosolyodtam el.

- A mocskos anyagiak – bólintott, szintén mosolyogva. – Nem kéne visszamenned? Vagy vigyelek inkább haza?

- Ah, vissza kéne, de nem akarok – nyöszörögtem, majd közelebb csúsztam George-hoz és loptam tőle egy csókot. – Majdnem egy napja láttalak utoljára. Már hiányoztál – súgtam. A homlokomat megtámasztottam a vállán, ő pedig ismét elkezdte simogatni a hátamat. Jól esett végre egy kicsit vele lenni anélkül, hogy bármelyikünknek rohannia kelljen valahova. Akkor és ott pont nem érdekelt minket, hol kellett volna lennünk abban a pillanatban.

- Te is nekem, Csillag – nyomott egy puszit a hajamra. – Gyere, menjünk vissza, ott maradok veled. Belenézek ebbe az előadásba én is. Felállt a padról, kissé leporolta a nadrágját, majd várakozón figyelt engem. Erőt vettem magamon én is és megmozdultam. Első adandó alkalommal összefűztem az ujjainkat, ez tartotta bennem a lelket akkor.

Kézen fogva sétáltunk be az épületbe, majd a nagyterem ajtajában megállva hallgattuk a pszichológust, aki mindenféle lelki traumákról beszélt és ezeknek egészségügyi következményeit magyarázta. A felső sorban ülő diákok közül egy-kettő odapillantott felénk. Volt, aki nem foglalkozott velünk, de volt olyan is, aki odasúgott a mellette ülőknek. Néhányan mutogattak ránk, mintha valami cirkuszi látványosság vagy állatkerti különlegesség lennénk.

Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Hiába tudtam, hogy George ott áll mellettem és figyeli minden rezdülésemet, mégsem tudtam ellazulni. Pedig általában nyugtatóan hat rám a jelenléte. Egy idő után lefejtettem a derekamról a kezeit és arrébb léptem egy kissé. Egyre többen nézelődtek hátra felénk, biztos voltam benne, hogy híre ment az ottlétünknek.

- Jackie, minden oké?– suttogta a fülembe G. megborzongtam a leheletétől. Jóleső bizsergés futott át a testemen, amikor gyengéden megsimította a kezemet. Megpróbáltam átadni magam az érzésnek, kizárni a körülöttem lévőket...de egyszerűen nem sikerült. Mielőtt válaszoltam volna, egy pillanatra behunytam a szemem, aztán hamis mosolyt erőltetve megráztam a fejem, hogy semmi komoly gond nincs. De mindketten tudtunk, hogy ez nem így van.

G továbbra is árgusszemekkel figyelt engem, próbálva rájönni, mi járhat a fejemben. Aztán egyszercsak eltűnt mellőlem. Fogalmam sem volt, hogy hova mehetett, csak tippelnitudtam, hogy biztos hívta valaki. De ami ezután történt, arra egyáltalán nemszámítottam.