Újra együtt (Kristóf)

Kivételesen vártam a sulikezdést, de csakis azért, mert idén Vivi is velünk kezdett. Igyekeztem annyira lelkesnek mutatkozni, amennyire azt lehet, hiszen mégiscsak az első napja. Különösen jó volt, hogy reggel tudtunk egy kicsit kettesben beszélgetni; szerettem vele időt tölteni, mert mindig volt miről beszélnünk.

Arról pedig nem is beszélve, milyen jól állt neki reggel az a felső, ami épp annyit mutatott, amitől a fantáziám kicsikét beindult. De jézusom, miket is beszélek én? Vivi csak egy lány, aki mellesleg jól néz ki. Én pedig éppenséggel fiú vagyok, de nem állat. Szegény épphogy csak megszabadult itt az anyjától, nem kellene még az is, hogy rámásszak.

Amíg a lányokra vártunk, Ákos és én az előszobai ülőkére telepedtünk le. Ismertük már mindketten annyira a lányokat, hogy tudjuk, felesleges állva várni őket. Majd jönnek. A sráccal semmit nem tudtam beszélni, gyakorlatilag elvolt a saját kis világában, nyomkodta a telefonját. Már korábban elmondta, hogy ő is a mi sulinkba jár és vézős, de azt csak anyától tudom, hogy az apja valahol vidéken kapott állást, de a gyereket nem akarták így érettségi előtt költöztetni. Így esett, hogy Ákos nálunk kötött ki; legalább tud gyakorolni kicsit az egyetemi éveire.

-Itt vagyunk, összeszedtem Vivit is – szólalt meg Lili, mire eltettem a telefont és menetkész állapotba szedtem magam. Magamban megállapítottam, hogy Vivin még a sulis egyenruha is jól áll, majd elraktározva ezt az infót kinyitottam az ajtót.

A suli bejáratánál, a kerítés tövében Simon várakozott. Nagyon nyomkodta a telefonját, valakivel nagyon üzengetett. Időnként azért körbepillantott, hátha megjelenünk, ezért amikor megjelentünk, hatalmas vigyor terült szét az arcán. Észrevettem, hogy fittyet hányva az öltözködési kódexre, megint csak a nyakába akasztotta a nyakkendőt, nem kötötte meg teljesen. Tavaly is ugyanezt csinálta minden ünnepségen és minden ünnepségen le is szidta érte az osztályfőnök. Közöttünk ő volt az ügyeletes rosszfiú.

-Csáó – pacsiztunk le egymással, majd Lili is megölelte őt. Ákos intett és elment mellettünk, Vivi pedig megilletődve állt nem messze tőlünk. – Hát ő? – kérdezte Simon nem túl diszkréten, mikor észrevette.

- Nálunk lakik, osztálytárs lesz – válaszolta helyettem Lili, már a kerítéskövön ülve. Szigorúan nézett Simonra. – Ne próbálkozz nála, esélyed nincs.

- Szia! – lépett oda Simon Vivihez, gyakorlatilag a füle mellett elengedve Lili szavait. Reméltem azért én is, hogy nem próbálkozik be nála. Lilinél sem engedtem neki, bár őt annyira nem kell félteni. Ellenben Vivi, hát, mondjuk úgy, voltak aggályaim. – Gondolom, te leszel az új lány, igaz? Simon vagyok. Hallom, Kristóféknál laksz te is.

Lili és én összenéztünk, mert tudtuk, mit csinál. Adja a cuki szépfiút, ezzel próbálja becserkészni a lányokat. Láttuk már ezerszer a módszereit.

- Igen, Vivi vagyok. Kristóf már mesélt rólad – válaszolt ártatlanul Vivi.

- Ó, igen? Remélem, csupa jót! – Zsebre tette a kezeit és tetőtől talpig végigmérte Vivit. Ennél tovább már nem engedhettük.

- Hé, Rómeó, hátrább az agarakkal! – kiáltott rá Lili, miután elege lett, de nem látott reakciót. Próbálkozott hát mással. – Kerekes Simon, nyughass!

- Tesó, ne már! Ne traumatizáld szegényt! – szólaltam meg én is, majd odaléptem hozzájuk. Vivihez fordultam. – Kicsit félkegyelmű, de szerethető lény. Az esetek többségében hagyd inkább figyelmen kívül, amiket mond, jó?

- Ne már! El ne hidd! – védte magát Simon. Vivi arcán ekkor már mosoly ragyogott; jól szórakozott a helyzeten. Én baráti módon hátba veregettem haveromat, akit egyébként igyekeztem elráncigálni.

- Drágáim, egyébként menni kéne – szólt ismét Lili. Leugrott a kőről, megigazította a szoknyáját, majd ő is hozzánk lépett. – Te – mutatott Simonra. -, nem zaklatod, világos? – Simon bólintott; én jöttem. – Te, tartsd pórázon. – Én is bólintottam. Jött Vivi. – Te pedig, jobb, ha mellettem maradsz. Ezek idióták, vigyázz velük.

- Már elnézést! – kérte ki magának Simon, mire Lili nem túl nőiesen belebokszolt a vállába. – Aú, mi vagy te, hogy ekkorát ütsz? Valami amazon?

- Nem, de szívesen gyakorlok rajtad. Húzzál inkább befelé, már reggel kiborítasz, komolyan – sóhajtott teátrálisan. Mindig ezt csinálta: úgy tesz, mint akinek elege van belőlünk, de mindenki tudja, hogy imád velünk lenni. Főként azért, mert nem kell megjátszania magát, ahogyan azt az osztályunkban lévő lányokkal kellene tennie.

Az épületbe csődültek be a diákok: a felsőbb évesek már célirányosan mentek a termeik felé, a kis kilencedikesek viszont megszeppenve álltak az aulában egy papírt olvasgatva, vajon merre kéne elindulniuk. Az egyik srácot, aki egyedül ácsorgott, eléggé megsajnáltam, ezért odaléptem hozzá.

-Szia! Gólya vagy, ugye? – bólintott. – Melyik termet keresed? Hátha tudok segíteni.

- A 205-öset.

- Fel a lépcsőn a második emeletre, aztán jobbra. A folyosó végén lesz. Az ajtó fölött valami kitömött állat van, fel fogod ismerni.

- Köszönöm szépen! – mondta hálásan, majd kissé bizonytalanul ugyan, de elindult felfelé a lépcsőn. A többiek a lépcső mellől állva figyelték a jelenetet. Visszamentem hozzájuk, majd együtt elindultunk mi is felfelé.

- Rendes volt tőled, hogy segítettél – lépett mellém Vivi. Vállat vontam.

- Nekem is jól esett anno, amikor egyedül voltam, hogy egy felsőbb éves útba igazított.

Nem mondtam el senkinek, de a kisfiút megpillantva, mintha magamat láttam volna viszont. Amikor ideköltöztünk és elkezdtem az új sulimat, én is ugyanennyire elveszve álltam a folyosón, teljesen kétségbe esve, merre lehet a termem. Hiába voltam csak tizenegy, anyának nem engedtem, hogy bejöjjön velem, mondván, megoldom egyedül is. Már majdnem azon voltam, hogy sírva kiszaladok az épületből és soha vissza sem megyek, amikor egy kedves lány, aki valószínűleg nyolcadikos lehetett, odalépett és segített. Eljött velem egészen a teremig, mert ők is valamerre arra voltak. Ez annyira jó emlékként maradt meg bennem, hogy szerettem volna én is így segíteni a kétségbeesett újaknak.

-Még általánosban? – kérdezett vissza Vivi. Azt már tudta, hogy jóval Lili előtt költöztem fel és sokáig nem nagyon voltam jóban senkivel sem.

- Aha. Egy csaj segített nekem, aztán ez így megmaradt. Gondoltam, ha nekem jól esett, másnak is jól fog. – Adtam a laza, "menő" csávót. Igyekeztem minél kevésbé felfújni a dolgot, de bevallom, tetszett az egómnak, hogy Vivi ennyire nagyra tart emiatt.

- Ez nagyon figyelmes! Nem is sejtettem volna, hogy ilyen srác vagy.

- Miért, milyen srácnak hittél? – Megtorpantam, akárcsak Vivi is. Kíváncsi voltam, mit gondolhat rólam, vagy gondolhatott először, amikor megismert.

- Hú, hát…nem akarlak megbántani, de olyan tipikus videojátékfüggő, mégis nagyszájú srácnak. Aki mellesleg nagyon rendes, mert szívesen segít az anyjának. Valahova a kettő közé lőttelek be.

A beszélgetésünket a csengő sivító hangja zavarta meg. Vivi arcáról lefagyott a felszabadult mosoly és visszatért az idegessége, hiszen elkerülhetetlen volt: ki kellett állnia egy egész osztály elé. Én viszont magamban megfogadtam, nem fogom hagyni, hogy bárki is vicc tárgyává tegye őt; kerüljön ez nekem bármibe.