Újrakezdés (Vivi)

Anyám meglepően hamar belement abba, hogy itt lakjak. Nikolett biztos elég meggyőző volt, de ahogy Kristóf is mondta, valószínűleg tökéletesen tudja már kezelni az embereket, hiszen évek óta benne van a szakmában.

Láttam anyám arcán a fintort, amikor benézett Lili szobájába. Olyan igazán csajos hely volt, mindenhol ruhák, fényképek és mindenféle filmes poszterek lógtak. Nekünk soha nem engedte, hogy ilyen szinten kidekoráljuk a falakat, mert szerinte, ha vendég jön, nem fog minket elég értelmesnek találni. Vagy valami hasonló, bár soha nem értettem ezt az érvelést, hanem egyszerűen csak elfogadtam; a húgom viszont már csak azért is szembement ezzel a szabállyal, de ez már egy másik történet.

Nem kellett sokáig keresnem, hogy hol szeretnék majd lakni: Lilivel szemben tűnt a legideálisabbnak, épp a folyosó közepénél.

– Hát…ha tényleg ezt akarod, akkor legyen – húzta a száját anya. Mögötte Kristóf és Lili álltak, akik csak forgatták a szemüket erre a kijelentésre. – Na, most, hogy ez megvan, mehetünk haza. Holnapután visszajövünk minden holmiddal.

– Igazából, anya, én szeretnék ma már itt aludni. – Bepróbálkoztam a lehetetlennel, azaz meggyőzni arról édesanyámat, hadd maradjak egy idegen városban minden nélkül. – Holnap utánad mehetek vonattal, vagy Bekával együtt elhozzátok a cuccaimat. De szeretnék itt maradni.

– Szó sem lehet róla! Nincs is semmilyen ruha nálad, sem semmi! Hogy képzelted te ezt, kislányom? - kérdezte idegesen.

– Ha gondolja – szólt közbe Lili is, akinek valószínűleg életem végéig hálás leszek ezért: – Én adhatok neki pizsamát, tusfürdőt, igazából mindent. Már beköltöztem, van mindenem.

– Ígérem, vigyázunk rá – így Kristóf.

– Mit szól hozzá, Zsófia? A fiamék és én is itt vagyunk, nem lesz semmi gond. Ha bármi történne, tudom az ön telefonszámát, de Vivien már nagylány. Szerintem meglesz itt velünk egy éjszakát – így Nikolett.

– Anya? – fordultam hozzá, most már sokkal több reménnyel. Meghatott a többieknek a szívélyessége, nagyon akartak nekem segíteni. Már csak az volna a kérdés, elég meggyőző volt-e ahhoz, hogy itt maradhassak éjszakára.

– Nem vonatozhatsz egyedül! Holnap jövünk a húgoddal, de ha valami kimarad a csomagodból, magadra vess!

– Köszönöm! És ne aggódj, ami kell, az már benne van a bőröndjeimben és egy nagy dobozban. Csak be kell tenni a kocsiba.

Még elköszöntem anyától, kikísértem a parkolóig, elintegettem. De amint eltűnt a szemem elől, azonnal szaladtam vissza a házba, az új szobámba, ahol az új, önállóbb életemet kezdhetem el. Annyira jó érzés volt ebbe belegondolni, gyakorlatilag madarat lehetett volna velem fogatni.

Lili és Kristóf a folyosói fotelekben ültek és kártyáztak, amikor visszaértem. Mindketten rám néztek, valószínűleg azért, hogy minden oké-e és hogy csatlakozom-e én is. Mielőtt bármit is mondtam volna bárkinek, egyenesen a szobámba mentem, becsuktam az ajtót és csak álltam. Jobban szemügyre vettem, mit látok.

Szemben az ajtóval, a bal sarokban egy egyszemélyes ágy, azzal szemben a ruhásszekrény. Az ajtótól jobbra, az ellentétes oldalon a sarokban az íróasztal és a könyvespolc várta, hogy valaki végre birtokba vegye. Az asztal fölött egy parafa tábla volt, amit mintha Lilinél is láttam volna. Valószínűleg minden szobában volt, az pedig, hogy mi kerül rá, már csak a használójától függ. Én a terveim szerint majd teleaggatom a fotóimmal; végre lesz egy hely, ahol láthatóvá tehetem mások számára is a képeimet. Gondosan elterveztem, mit, hova fogok elrakni, gyakorlatilag elméletben már be is rendeztem. Aztán eszembe jutott, hogy fel kéne hívnom Bekát, ma már nem megyek haza. Elővettem a telefont a zsebemből, leültem az ágyra, majd benyomtam a videóhívást. Alig néhány csengetés után fel is vette a húgom, akinek az arcán őszinte boldogságot láttam.

– Na, milyen a hely nővérkém? Muti meg! – hagyta el azonnal a köszönést. Igazából ezt már megszoktuk, én is mindig egyből a tárgyra térek. Eleget látjuk egymást minden nap, minek köszöngessünk, nem igaz?

Megfordítottam a kamerát és körbemutattam a helyiséget. – Ez lesz az enyém, már ki is választottam.

– És tudod már, mikor költözöl be?

– Holnap terveztem. De…én ma már haza sem megyek.

– Mi? Ez most ugye nem komoly! – Lefelé görbült a szája, a szívem szakadt meg érte. Alig volt tizenkét éves, és már elhagytuk azt a korszakot, amikor gyűlöljük egymást. Gyakorlatilag elválaszhatatlanok voltunk.

– Breki, ne haragudj! Csak… – sóhajtottam egy nagyot. – Nem tudtam volna visszamenni anyával. Féltem, hogy lebeszél erről az egészről, vagy kitalálja, hogy mégsem engedi. Ez volt a legbiztosabb, amit tehettem. Holnap lejöttök együtt, te is körbenézel, megismered a többieket és segítesz berendezkedni.

Pár másodpercig nem szólt egy szót sem, csak elnézett a kamera mellett. Azt hittem hirtelen, hogy lefagyott a kép, már épp ki akartam nyomni, amikor pislogott egyet, majd visszanézett rám.

– Nem haragszom. Megértelek. Csak reménykedtem benne, hogy legalább még néhány napunk lesz együtt. Mielőtt egyedül maradok anyával.

– Tudom és rettentően sajnálom! – mondtam bűnbánóan és valójában így is gondoltam. Nagyon nehéz volt nekem is, neki is.

Anyukánk mellett finoman szólva sem egyszerű az élet. Mindent megmond nekünk: mit viseljünk, hogyan viselkedjünk, mit szabad és mit nem szabad ennünk, hova mehetünk és hova nem. Amióta az eszemet tudom, ebben éltem benne, de az elején még könnyebb volt, mert akkor még nem váltak el. Aztán megszületett Rebeka, a helyzet még inkább rosszabbodott, apa pedig úgy döntött, nem képes tovább csinálni ezt anya mellett. Tisztán emlékszem, hogy nekem is mennem kellett a bíróságra, mikor eldöntötték, kihez kerülök. Brekinek egyértelmű volt, hogy anya mellett a helye, hiszen alig volt akkor egy éves. És az a baj, hogy fogalmam sincs, miért választottam végül anyát. Lehet, hogy tudat alatt a húgomat próbáltam ezzel védeni, de az is lehet, hogy anya valahogy rávett erre. Az is megmaradt, hogy apát ezután sokkal ritkábban láttam, ekkor állt kamionosnak. Havonta jó, ha egyszer meglátogatott minket, de anya olyankor sem engedte, hogy elmenjünk a lakásból. A nappaliban lehettünk csak, szem előtt.

Alig vártam, hogy végre elköltözhessek otthonról, de sokáig azt hittem, ez majd csak egyetemen jön el. Aztán az egyik osztálytársam a gimiben mesélte, hogy egy barátnője felment Budapestre tanulni és egy évig egy diákszállóban lakott, akik szívesen fogadnak gimnazistákat is. Otthon aztán a napi képernyőidőmet erre használtam el, minden lehetséges infót felkutattam érte. Áprilisban kezdtem el győzködni anyát, ami egészen augusztus elejéig tartott. Ezalatt az idő alatt nem mentem sehova, mindent egy szó nélkül megcsináltam, sőt néha önként nekiálltam takarítani is.

A győzelem az valódi győzelemnek érződött számomra, mintha egy hosszú csatát nyertem volna meg egy kemény fél ellen. De még mindig felfoghatatlannak tartottam, hogy sikerült. Ezért sem akartam visszamenni, mert féltem, hogy elbizonytalanodom. Féltem, hogy a húgomat látva elgyengülök és mégsem akarok majd átmenni. Ezzel párhuzamosan pedig megpróbáltam minél inkább kiélvezni a helyzetet, hogy végre a magam ura lehetek.

– Szóval, – zökkentett ki Beka a gondolatmenetemből. – akkor holnap anya és én visszük utánad a cuccaidat?

– Terv szerint igen. Remélem nem próbálkozik semmivel. Attól tartok, hogy a fontosabb dolgaim közül kivesz majd valamit a dobozból és direkt otthon hagyja.

- Erről majd gondoskodom, mindenedet átnézem, mielőtt indulunk. Van valahol egy listád?

– Persze, hisz ismersz – nevettem fel. – A párnám alatt van, oda tettem, nehogy elvesszen. Ha minden igaz, még ott kell lennie. – Beka közben átsétált a szobámba és megnézte, hogy még mindig ott van-e a cetlim. Szerencsére ott volt.

– Ez az, ugye? – tartotta a kamera elé a rózsaszín papírt. Direkt olyanra írtam, amit biztosan felismerek.

– Aha – bólintottam határozottan.

– Oké, azért készítek róla egy fotót is, biztos, ami biztos. Ha esetleg elkallódna nálam. Majd reggel átnézek mindent, hogy nem vett-e ki valamit. Ha nagyon muszáj, akkor majd odaadom az enyémet, és majd elkérem tőle később azt, amit tőled vett el.

– Szuper vagy, hugi!

– Tudom, tudom. Na, de most mennem kell, megígértem Zitának, hogy beszélek vele, van valami pasi-ügye.

– Oksa. Majd mondd el, mi a dráma, kíváncsi vagyok!

– Borzalmasak vagyunk – nevetett fel Beka, mire én is elmosolyodtam. Nos, igen. Amikor valaki megkér minket, hogy senkinek ne mondjunk el egy titkot, azt általában mindig megosztjuk egymással. Legalább ennyi szórakozásunk legyen, ha már a képernyőidő is limitálva van. – Akkor holnap, nővérkém. Legyél rossz!

-Igyekszem, puszi!

Rögtön azután, hogy a húgommal letettük, Lili nyitott be a szobámba, szigorúan csak kopogtatás után. Értékeltem ezt a gesztust, otthon sem a húgom, sem anyánk nem tudott kopogni. Előbbi nem különösebben zavart, utóbbitól leginkább a falra másztam.

-Bocsi, zavarlak? Beszélsz még? – kérdezte az ajtóban állva. Válaszként csak megráztam a fejemet, mire ő beljebb lépett. – Mizu? Hogy ízlik a szabadság?

- Jaj, nagyon jó! Eddig élvezem. – Leült mellém a matracra, a hátát ő is falnak támasztotta, ahogyan én tettem. Ekkor jöttem rá, hogy igazából még meg sem nagyon néztem ezt a lányt, olyan gyorsan történtek az események. Lilinek hidrogénszőke, hosszú haja volt, ami egy laza fonatban pihent a vállán. A nagy melegre való tekintettel világoskék ujjatlan és fehér rövidnadrág volt rajta. Baromi jól állt neki már ez is, nagyon tetszett a stílusa. – Holnap elvileg jön a húgom is, segít majd ő is berendezkedni.

- Ennyire jóban vagytok?

- Aha. Persze, nagyjából négy éve, amikor én tizenegy, ő meg kilenc éves volt, annyira nem szerettük egymást. De annak mára vége, bár előfordul, hogy legszívesebben megszabadulnék tőle.

- Kicsit azért irigy vagyok, nem mondom. Mindig akartam tesót, de nincs ilyen szerencsém – rázta meg szomorúan a fejét, majd elgondolkodott és elkezdett fintorogni. – De ha belegondolok, hogy honnan lesz a gyerek, akkor…uhh, jobb így.

- Fúj, inkább ne mondd! Örülök, hogy kétévesen ezt még nem tudtam. Akkor nem örültem volna ennyire. – Mindketten elnevettük magunkat. Büszke voltam magamra, hogy sikerült találnom egy új barátot magamnak.

És hogy ezután mi történt? Egészen vacsoráig beszélgettünk. Kristóf rángatott ki minket, azzal fenyegetve, hogy megeszi az összes spagettit, ha nem megyünk azonnal. Este pedig úgy fekhettem le az új ágyamban, hogy ez volt életem eddigi legjobb döntése.